Az óra szokásosan
telt; a tanárnő felolvasta a verset, utána pedig elmondta mit gondol róla és
nekünk mit kell gondolnunk róla és éreznünk közben. Nem szeretem a tanítási
módszereit, de elfogadtam és próbáltam kizárni a tudatomból azt, amit mond
egyes művekről. Jobban szeretem magamban elemezni őket, s azt gondolni, érezni,
amit valóban meg tudok érteni.
Az órát kopogás szakította félbe, mindenki
az ajtó felé fordult, ami a tanterem végében volt. Teljesen ki kellett
tekerednem, ha látni akartam kinek volt elég bátorsága megzavarni Miss.
Cavellt, mert a falnál, a második sorban volt az egyszemélyes padom. A kövér,
alacsony igazgató úr lépett be, őt pedig egy fiú követte. Velünk egykorú és két
fejjel magasabb volt Törpe úrnál – ahogy a diákok nevezték, az igazgatót -, aki
büszkén kihúzta magát, de még így sem volt több százhatvanöt centinél.
A fiút figyeltem, zöld szemeivel felmérte az
osztályt, arcára unalom ült ki, amit a gőgnek és a beképzeltségnek
tulajdonítottam. Pedig nem volt, amire beképzelt lehetett volna. Széles vállai
voltak ugyan, de fekete garbós pulcsijában és nadrágjában is látszott, hogy
rettentően vékony, főleg egy fiúhoz képest. Az arca sem volt különösen vonzó –
világoszöld szemei mélyen ültek, orra pisze, ajkai keskenyek, az arca
túlságosan kisfiús, s mindezt egy adag sötét haj koronázta meg, amin látszott,
hogy nem sokat foglalkoznak vele.
-
Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat – mondta az igazgató. –
Miss. Cavell, sajnálom, hogy félbeszakítom az óráját, de úgy gondoltam, jobb,
ha minél előbb visszazökken az ifjú úr a tanulás medrébe.
-
Semmi baj – mondta a tanárnő egy büszke fejbólintással.
-
Osztály, ő itt Dante McGregor, bánjatok vele jól – azzal intett nekünk
és már távozott is.
A fiú figgyet hányva minden udvariaskodásra,
szó nélkül egy padhoz ment, majd leült. Az ablak mellett foglalt helyett, az utolsó
sorban, ahova Miss. Cavell megtiltotta, hogy üljünk, ha van előrébb is hely.
Valami különös kárörvendéssel vártam, hogy a magyartanárunk, aki egyben az
osztályfőnökünk is, rászóljon az új diákra és előrébb ültesse. Megérdemli a
beképzelt taplója!
-
Nos, Dante – szólalt meg a tanár. – Új vagy, ezért nem büntetlek meg,
amiért hátra ültél, de jobb, ha tudod, hogy itt az a szabály, hogy amíg van
előrébb hely, addig nem ülhetsz hátra.
A szidás elmaradt, de így is éreztem egy
cseppnyi elégtételt. A fiú viszont nem zavartatta magát, összevonta a
szemöldökét és felnézett.
-
Miért? Azt hittem bárhova le lehet ülni – kérdezte értetlenül.
-
Nálunk az a szabály, hogy nem – magyarázta a görbe orrú tanárnő
higgadtan.
-
Nem értem, miért van szükség
egy ilyen felesleges szabályra, önkéntelenül is késztetést érzek rá, hogy
lázadjak ellene – hátra dőlt a széken és keresztbefonta mellkasa előtt karjait.
Szavaiban nem volt kihívás, hűvös és közönyös maradt.
-
Szeretném, ha ezt az egyszerű szabályt sikerülne betartanod, egyébként
az igazgatónál fogsz kikötni. Melyik iskolából jöttél?
Dantét figyeltem. Szemei üresek voltak, mintha
a lélek csak hálni járna belé, arcán egy izom sem rándult, meg sem mozdult,
mintha semmi nem érdekelné. Ezek szerint egy tipikus rosszfiú került az
osztályunkba, akivel csak a baj lesz. Nem szeretem azokat a srácokat, akik ok
nélkül pimaszkodtak a tanárokkal és mindig rossz fát tettek a tűzre, csak úgy
szórakozásból. Valamiért irritáltak a „lázadók”, akik azt se tudták mi ellen
lázadnak, csupán határaikat feszegetik és annyira buták, hogy két sor
felolvasása is komoly nehézségeket okozott nekik.
Az új fiú pontosan ilyen volt. Elfordultam
tőle, nem bírtam ezeket az embereket. Alapvetően gyűlöltem a buta embereket,
akik nem képesek megerőltetni magukat és legalább tanulni, hogy ne maradjanak
hülyék. A rosszfiúktól pedig egyenesen forgott a gyomrom, nem csak azért, mert
én magam kitűnő voltam és szeretem tanulni, hanem nem fért a fejembe, miért jó
nekik megjátszani magukat, felvenni egy szerepet és azt előadni, hogy menők
legyenek. Egyáltalán miért érzik menőnek a butaságot? Vagy a gonosz csínyeket
és a szemtelenkedést?
-
Nem hiszem, hogy számít honnan jöttem – felelte kitérőn a fiú, direkt
szórakozva a tanárnővel. Viszketni kezdett a tenyerem, a legszívesebben
felpofoztam volna. Miért olyan nehéz normális választ adnia?
-
Engem viszont ennek ellenére is érdekel.
A srác megvonta a vállát, egyáltalán nem
akart felelni a kérdésre. Egyáltalán hogyan kerül másik iskolába évkezdés után
két héttel? Kirúgták volna?
-
Válaszolnál, vagy külön kérvényt kell benyújtanom? – a többiek
felnevettek.
-
A Pannonius képzőből – fordult vissza a tanár felé.
A Pannonius képző az egyik legjobb
középiskolák közé tartozott. Ezek szerint lehet, hogy Dante játssza a
rosszfiút, de agya mindenesetre van és nem a hülyék táborát fogja erősíteni,
bármennyire is úgy tűnt elsőre. Tiszta Anyeginnek tetszett nekem:
világfájdalom, életuntság.
-
Miért jöttél el onnan?
-
Kirúgtak.
-
Miért? – kérdezgette tovább makacsul a tanárnő, követelve minden
morzsát, amit csak megtudhat az újoncról.
-
Drogozáson kaptak – Dante kicsit félre döntötte a fejét, Miss. Cavell
reakcióját figyelve. Néma csend telepedett az osztályra, senki nem mert még
csak levegőt venni sem.
A tanárnő halkan köhintett egyet, aztán
elengedte áldozatát és abbahagyta vallatását. Nos, igen, ebben az iskolában nem
volt divat a drogozás, és amennyire tudtam, senki nem is élt vele az osztályból.
Dantet figyeltem, arca közönyös, tekintette kiismerhetetlen. Felkönyökölt az
asztalra, majd egyenesen rám nézett. Elfordultam tőle és idegesen a padomra
bámultam, lehajtva a fejem. Elszégyelltem magam nyílt bámulásom miatt. Egy
dolog valakit figyelni és egy másik dolog bámulni. Az egyiket szabad a másik
pedig bunkóság.
Nem tehetem róla. Volt valami a fiú kérlelhetetlen
tekintetében, ami nyugtalanná tett, higgadtságát pedig akaratlanul irigyeltem.
Az órára próbáltam koncentrálni, de csak
nagyon nehezen sikerült. Többször is azon kaptam magam, hogy hátra tekintek a
vállam fölött Dantera, mintha egy kiállítási tárgy lenne, amely bármikor
elszökhet.
Soha nem tartoztam a jók közé, de gonosz sem
voltam igazán. Mindig is kívülállóként szemléltem az embereket, elemeztem a
mozdulataikat, a tekintetűket, hogy megfejtsem mi is rejtőzik bennük. Aztán
feladtam, mikor rájöttem, hogy egyikük sem ér többet egy lyukas garasnál.
Mindig kerestem valamit, amit értékelhetek, amit fontosnak találhatok, de újra
és újra elvesztem egy hatalmas óceánba, aminek értéktelenség volt a neve.
Soha nem voltam sem fekete, sem fehér,
átkozott szürke voltam, aki csak lenni akar. Nem gondoltam arra, hogy megváltom
a világot, nem gondoltam arra, hogy gonoszkodok az emberekkel, soha nem akartam
tanárokkal pimasz lenni, egyszerűen csak élni akartam, úgy ahogy. Szürkén,
elveszve a többiek között és elviselni a napok egyhangú monotonitását.
Az új iskolám semmivel nem volt különb az
elsőnél; ahogy megláttam az új osztálytermem a sok új arccal, arra gondoltam,
hogy csupán kicseréltek pár dolgot. Rögtön átláttam a hierarchiát, rögtön
láttam melyik diák milyen, s arra is rájöttem, hogy Miss. Cavell egy saját
hatalmában bizonytalan, önbizalom hiányos, kiöregedett, keserű asszony. Úgy
látszik itt sem lesz több gondom, mint az előző padomban. Az óra végéig a
diákok hátát figyeltem, feltűnt, hogy a második sorban, a falnál ülő lány
folyton felém nézz. Pillantása nem zavart, kutakodott, mintha egy ismeretlen
állatfajt akarna felmérni és kiismerni. Világosbarna, hosszú haját lófarokba
fogta, kék szemei igazán szépek voltak, bár kissé feszülté tett pillantásuk.
Mályvaszínű hosszú pulcsit viselt, és ahogy láttam a székek között, szürke
harisnyanadrág volt rajta, ami egy egyszerű, sárga surranóban végződött. Ízlése
ezek szerint nincsen.
Megpróbáltam az órára figyelni, de ahogy
mindig történt ilyenkor, hányingerem lett, az agyam pedig zsibbadni kezdett.
Miss. Cavellnek éles hangja volt, mint egy krákogó hollónak, sértette a
fülemet, nem beszélve a mondandójáról, ami gondolataimat fájdította.
Nem gyűlöltem én az iskolát soha, csak az
értelmét nem láttam. Tanulsz, tanulsz, tanulsz és aztán dolgozol. Életed első
huszonöt évét végig tanulod, a következő huszonötöt végig dolgozod, s közben
semmi nem történik veled.
Kibámultam az ablakon az iskola udvarára. A
hatalmas betonból készült focipályát fák határolták, amelyek komótos csendben
hullatták a levelüket. Én is egy ilyen levél vagyok, csakis a leszakadást várom
egy fáról, amely táplál, hogy aztán a mocskos földön végezzem. A gondolat nem
szomorított el, régóta nem éreztem már szomorúságot, mert ezek a gondolatok
mélyre ették magukat és annyira erősek, régiek voltak, hogy semmi érzelmet nem
váltottak ki belőlem.
A faliórára pillantottam. Rettenetesen
szükségem volt egy cigarettára. Nem füvesre, csak egy sima nikotinosra. Nem
ismertem még elég jól az új iskolát, de biztos voltam benne, hogy találok egy
helyett, ahol rágyújthattok. Ha nem, akkor egyszerűen átsétálok a portán és
kimegyek az iskola elé, még ha ismerem is a szabályokat, miszerint nem lehet
elhagyni az iskola épületét tanítási időben, csak tanári engedéllyel. Jobban
ismertem az iskolákra vonatkozó szabályzatokat, a tanulok és a tanárok jogait,
mint egyes igazgatók. Sajnos, szükségem is volt erre a tudásra, mert soha nem
hagytak békén.
Ránéztem a lányra, mert megéreztem, hogy
újra bámul. Nem, nem nézet, hanem egyenesen bámult. Nyíltan visszanéztem rá,
amitől zavarba jött, az arca két oldalt kipirosodott és elfordította a fejét.
Akaratlanul elmosolyodtam, vagy valami olyasmit csinálhattam, mert az ajkam
elhúzódott az egyik irányba. Melyik végzős lány pirul el attól, hogy egy fiú
visszanézz rá? Mindenesetre aranyos volt az ártatlansága és szelídsége, akkor is,
ha az egészet csak megjátssza. Ismertem már annyira a lányokat, hogy tudjam;
köze sincs a tisztasághoz, ahhoz túl csinos volt a pofija és túl jól nézett ki,
hanem is a bombázó típusba tartozott.
Kicsöngettek. Felálltam és már indultam is
volna felfedezni az iskola rejtett zugait, ha Miss. Cavell nem szól utánam:
-
Dante, kérlek, gyere ide – megforgattam a szemeimet és elindultam az
asztala felé. Most jön majd a szokásos kioktatás, hogy ez az iskola sem tűri a
drogozást, a lázadást és semmi mást.
Én igazán nem kérek sokat, csak azt, hogy
hagyjanak békén. Ne nézzenek rám, ne törődjenek velem, hagyjanak, hadd emésszen
fel a saját, néma haragom. Soha nem akartam lázadni, soha nem akartam rossz
lenni, az akarás túl messze állt tőlem, semmint, hogy igazán cselekedni tudjak.
Oda értem az asztalához, mire leült a
székre. – Remélem, tudod, hogy ez az iskola sem engedélyezi a drog és
alkoholfogyasztást.
Oh, pedig azt hittem igen! Ne tanárnő, most
komolyan? Akkor azt hiszem rossz helyre jöttem, el is megyek, viszlát! – Nem
szólaltam meg, inkább unottan bólintottam. Ha szemtelen akartam volna lenni,
akkor csak kimondom első gondolataimat, de ebből is látszott, hogy a
szemtelenség messze áll tőlem, mert azt is akarni kell. Én pedig nem voltam jó
az akarásban.
-
Hamar beleszoksz az itteni dolgokba, nem kell aggódnod. Nem vagyunk
olyan jó iskola, mint a Pannonius képző, legalábbis tantárgyi átlagokban nem,
de sok közös foglalkozásunk van. Szeretném, ha egy hónap múlva te is
választanál egyet.
Újból bólintottam, bár inkább reflexszerűen,
semmint átgondoltan. Érdekel is valakit a közös foglalkozás? Mik lehetnek azok,
rajz, kosárlabda, foci? Drámaszakkör talán? Szánalmas. Az egyszer biztos, hogy
én egyik felesleges szakon sem fogok részt venni.
-
Lilium, ide jönnél egy kicsit? – fordult el a tanárnő, aki megunta a
vizslatásomat, arra próbálhatott rájönni, hogy most is be vagyok –e állva.
Elfordultam, Lilium a kék szemű, csinos lány
volt, aki egész órán hátra bámult rám. Zsebre raktam a kezem, éppen ideje, hogy
elszívjak egy cigarettát. A lány lehajtotta a fejét és idegesen gyűrögette a
pulcsija ujját. Bájos lett volna, ha nem tudom, hogy az egész egy jól előadott
színdarab. Oda lépett az asztalhoz és felnézett a tanárra, feltűnően
szorongott, bár ezt csak az vehette észre, aki tudta, milyen jeleket kell
keresnie.
-
Igen, Miss. Cavell? – a hangja egészen magas
volt, de nem irritálóan magas, inkább olyan szelíden csengő.
-
Körbe vezetnéd az iskolában Dantet?
-
Nem szükséges, az igazgató már megtette – feleltem, hátha ezzel
sikerül levedlenem a csaholó őrkutyát a kis kedvencével, akinek valószínűleg az
lesz a dolga, hogy engem szemmel tartson.
-
Biztos vagyok benne, hogy nem teljes sétára vitt el. Az igazgató úr
hajlamos félvállról venni a munkáját – Miss. Cavell belém fúrta sötét szemeit,
aztán intett nekünk.
A fenébe is! Cigizni akartam. Olyan nagy
kérés, hogy hagyjanak végre békén? Miért üldözi az embert a múltja? Kár volt
elmondanom, miért rúgtak ki az előző iskolámból. Bármit hazudhattam volna,
ehelyett viszont az igazat mondtam, mert az igazság a legegyszerűbb dolog a
világon, és meglehet, hogy az egyik legrosszabb is.
Lilium nem nézett rám, elindult az ajtó felé
én pedig hűséges ölebként követtem. A kis álszent pincsi.
-
Tényleg körbe vezetett az igazgató? – fordult velem szembe a folyóson.
Lepillantottam rá, a mellkasomig ért, pedig százhetvenöt körüli magasságával
egyáltalán nem volt alacsonynak mondható.
Hazudjak vagy sem? Ha hazudok, akkor
rágyújthatok végre valahol, viszont elveszítem elemi lényegemet, mi szerint
kerülöm a hazugságot, mert ugyanannyira értelmetlen, mint az igazság, azonban
rengeteg probléma származhat belőle.
-
Részben igen – mondtam alaposan megfontolva.
-
És mit mutatott meg? – vonta össze szőke szemöldökét, s közben tovább
gyűrögette a pulóvere ujját. A legszívesebben megfogtam volna a kezét, hogy
leállítsam idegesítő mozgását.
-
Az ebédlőt – vontam meg a vállamat, azt is csak azért, mert amellett
jöttünk el – tettem hozzá magamban.
Lilium elhúzta a száját, majd további hozzáfűzni
való nélkül elindult a folyóson, kerülgetve a diákokat. Végül nem hazudtam, de
még mindig nagyon rá akartam gyújtani. Egy nagyobb csoport tartott felénk, a
lány áttört közöttük, én pedig megfordultam és elindultam a másik irányban.
Remek, az ölebet leráztam, már csak egy helyett kell magamnak találnom.
Lesétáltam a földszintre és kimentem az
iskolaudvarra. Nem kellett csalódnom, többen is dohányoztak az egyik sarokban
és az egy kis épület mögött. Oda sétáltam, a beszélgető diákok először furcsán
méregettek, aztán pedig elfordultak tőlem és tovább folytatták haszontalan
csevejüket.
Élvezettel szívtam le a káros füstöt. Egy új
iskola, egy új lehetőség – szokták mondani, csakhogy én nem hittem az új
dolgokban, sem az új lehetőségekben. Attól hogy kicserélik az embereket, az
épületet, attól még minden ugyanolyan marad.
-
Cső, nem te vagy az új srác? – lépett hozzám, egy nálam kicsit alacsonyabb,
szőke hajú srác, műbőrdzsekiben és pólóban. Tipikus lányok kedvence, mert „én
vagyok az elveszett fiú, az igazi rossz, gyere szelídíts meg!” A hülyeség pedig
sütött róla.
-
De, mert? – fordultam felé nem sok lelkesedéssel.
-
Hallottam, hogy drogozásért vágtak ki az előző iskoládból – röhögött,
majd megütötte a mellette álló izomagy kettőt.
Hány perce is van szünet? Félelmetes, hogy
milyen gyorsan terjednek a hírek egy iskolában. Megvontam a vállam és inkább
mélyen beleszívtam a cigimben. Ezek a vadbarmok semmit nem tudnak az égvilágon,
rettentően irritált személytelen személyiségük, belőtt sérójuk és az, ahogyan a
cigit tartották a kezükben.
-
Clark vagyok, nem szeretnél velünk lógni? A tizenkettő c-be járunk –
eldobta a cigijét, én pedig mereven ránéztem.
-
Semmi kedvem olyan balfaszokkal lógni, mint amilyenek ti vagytok – én
is eldobtam a füstölgő rudat, rátapostam, aztán elindultam befele.
Meglehet nem volt életem legjobb ötlete
balfasznak hívnom a kemény fiúkat, de nem érdekelt. Valószínűleg eddig még soha
senki nem utasította vissza barátságukat, így nem ártott helyre tennem az amúgy
is korcs személyiségüket. Előfordulhat, hogy meg akarnak majd verni,
előfordulhat az is, hogy sikerül nekik, de ez engem, egy kicsit sem izgatott.
Az ajtóban Lilium vágta majdnem az arcomba
az ajtót, dühösnek tűnt, amitől arca kipirult, szemei pedig sötétebbek lettek
egy színárnyalattal. Ha így folytatom egy hónap és mindenki gyűlölni fog. Bele
fog szakadni a szívem, az egyszer biztos!
-
Mióta is jársz ebbe az iskolába? – fonta
keresztbe mellkasán a kezét.
-
Két órája – feleltem, azzal be akartam menni mellette, de továbbra is
elállta az utamat. – Beengednél? – érdeklődtem tettet, gúnyos udvariassággal,
hátha ezzel a tudtára hozom, hogy nem kellenek ölebek a nyomomba.
-
Nem. Te cigiztél – fintorgott – Egyébként nem érdekel. Ha Miss. Cavell
kérdezi teljes körű útbaigazítást kaptál, megértetted?
-
Persze – a világért se mártanám be a tanár kis kedvencét – jegyeztem
meg magamban, csak azért nem mondtam ki hangosan, mert nem akartam még jobban
kihúzni a gyufát a lánynál.
-
Helyes – hátat fordított nekem, de olyan lendülettel, hogy lófarkával
arcon csapott. Durcásan elvonult, mint egy kisgyerek.
Mély levegőt vettem majd én is bementem. Ez
a nap nagyon hosszú, Lilium már utál, egy csapat végzős is, egy tanár pedig
fokozottan figyel rám. Igazából nem túlzottan érdekelt a helyzetem jelenlegi
állása, jön még őszre tavasz és tavaszra is ősz. Eszembe jutott, hogy hamarosan
szülinapom lesz, nem mintha fontos lenne.
Felsétáltam a terembe. A szőke hajú pukkancs
az ajtó mellett állt és úgy bámult rám, mintha megöltem volna a kutyáját, vagy
ha azt nem is, de levághattam a kedvenc barbija fejét. Magamban mosolyogtam,
igazából egészen aranyos volt.
Az óráknak vége volt szerencsére, ezért
elindultam hazafele. Végül is, egészen jól zárult ez a nap is, csak egy csapat
évfolyamtársamat haragítottam magamra. A buszmegállóba mentem, ahonnan az egyik
járművel kellett négy megállott utaznom, aztán leszállnom és kétszáz métert
gyalogolnom a házunkig.
Senki nem volt otthon, ezért a szobámba
mentem, lefeküdtem az ágyamra és a plafont kezdtem figyelni. Gyötrő gondolatok
jártak a fejemben, amelyeket képtelenség volt kitörölni vagy elfelejteni. Egy szörny
járkált fejemben, ragadozóként kerülgetett, hogy elkapjon, aztán bekebelezzen,
végül pedig elpusztítson. Amíg felejtenénk, addig emlékezünk, és minél
erősebben próbálunk felejteni, annál tisztábbak lesznek az emlékek. Lehunytam a
szemem, tehetetlen voltam a vad roham ellen.
Suttogást hallottam, egy kéz érintését
éreztem a karomon és az arcomon. Keserűség marta fel a torkomat, a gyomrom
fájdalmas csomóba rándult. Emily arca jelent meg előttem, szőke haja és sötét
szeme. A mosolya. A nevetése. Összeszorítottam a fogsoromat, ki akartam törölni
magamból és elfelejteni, de ez nem ment ilyen könnyen. Egyáltalán sehogy sem ment.
A legundorítóbb az volt az egészben, hogy
merevedésem lett. Gusztustalanok a férfiak, eszükbe jut egy nő, akit szeretnek
és rögtön szexuális vággyal reagálnak rá. Az elvállásunk fájdalma még mindig
élő pokolként kínzott, de mégis képes voltam az erekcióra. Szánalmas. Undorító.
Egyébként is, az a testrészem tehetett az egészről.
Hányinger fojtogatott, felkeltem az ágyról és a könyvespolcomhoz mentem.
Abban reménykedtem, hogy az olvasás majd kiűzi fejemből az arcát. Levettem egy
könyvet és kinyitottam az ablakot, a hideggel, érintésének emlékét akartam
elűzni magamtól. Meghúztam a vodkás üveget, ami az asztalom felső fiókjában
pihent, hátha ezzel megszabadulok tőle és a magánytól.
Ha nem is szabadít meg, akkor is tovább
folytatom az ivászatot, addig, míg aludni tudok. Ez és a könyvek voltak a
lehetőségeim arra, hogy elmenekülhessek saját magam és Emily elől.
Dosztojevszkij Egérlyuk című regénye nem
kötött le, ezért az ablakba ültem az üvegemmel. Bekapcsoltam a laptopom, sodokuzni
kezdtem, de sajnos túl profi voltam már benne, ezért könnyedén töltögettem a
négyzeteket. Fél percembe se került a nehéz feladatok megoldása. Megnéztem
inkább az üzeneteimet, bár barátoknak híján voltam, akadtak haverjaim, akikkel
elpazarolhattam felesleges időmet.
Egy-kettőnek válaszoltam egy hétvégi bulival
kapcsolatban, ami négy utcára odébb lesz megtartva, egy nagy, kertes házban. Utána
érdeklődtem, hogy Emily is ott lesz –e. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre
azonban nem.
Emilyvel évfolyamtársak voltunk, s miután
szakítottunk elment egy másik iskolába, és egy évre rá engem is kirúgtak.
Rágyújtottam egy cigire. A nevetése fülemben csengett, amitől kis híján
elsírtam magam, mint valami óvodás.
Nem tudom mennyi ideig ültem az ablakban,
teljesen átfagytam, a tagjaim elgémberedtek a vodkám pedig elfogyott. Hülye
játékokkal vertem el az időmet, ostobaságokat írtam azoknak, akiket butának
találtam és a végére már azt sem tudtam kikkel beszélek. Volt közte két lány
talán és három fiú, de mindez nem számított. A leírt szavak ugyanolyan tünékeny
tündérek, mint a kimondottak, mesét lehetne írni róluk: hol volt, hol nem volt.
Elmondjuk őket és a következő percben már senki nem emlékszik rájuk, elfeledjük
őket, mi magunk is. Csak pár szó van csupán, mondat, amit képtelenség
megsemmisíteni az idő körfogatában: szeretlek, soha nem engedlek el, te vagy
számomra az egyetlen – mind olyan szavak, amelyek belénk égnek, s bármennyire
ki akarjuk őket irtani magunkból, tehetetlennek vagyunk ellenünk. „Szeretlek” – lehunytam a szemem és mély
levegőt vettem, magamba akartam szívni újra és újra, mert bármennyire felejteni
akartam, nem tudtam nem szeretni.
-
Dante, kész a vacsora – hallottam anyám hangját.
Kiszálltam az ablakból, a vodkás üveget
bevágtam a szemetesbe. Egyáltalán nem voltam éhes, mégis lementem az étkezőbe.
Apám már ott ült az én helyemmel szemben, míg anyám mellém ült le. Mindketten
érezhették rajtam az alkohol és a cigi szagát, még sem mondtak semmit. Sült hús
volt tört krumplival. Forgott a gyomrom, ahogy az ételre néztem. Egy szemét
rohadék vagyok, nem érdemellek ételt. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd belekortyoltam,
hátha elmossa keserűs szájízemet.
Zsibbadt voltam és unott.
-
Milyen az új iskolád? – kérdezte Tom, akinek kiköpött mása voltam.
Édesanyámtól csak vékony alkatomat örököltem.
-
Ugyanolyan, mint az előző – válaszoltam. Beletúrtam villámmal a
krumpliba.
-
Milyenek az új tanárok? – érdeklődött kedvesen Abigal.
-
Nem tudom.
Az unalom eluralkodott rajtam, letettem a
villámat. Képtelen voltam arra gondolni, hogy az ételt a számba vegyem,
megrágjam, aztán lenyeljem. Nem akartam ezt a testet táplálni, életet és erőt
adni neki, hogy tovább folytassa szánalmas küzdelmét.
-
Az épület? Azt mondják nem olyan jó iskola, de nagyon sok különórájuk
van, mindenféle területen.
-
Az épület kissé romos, a különóráikat pedig nem ismerem – válaszoltam.
Nem akartam sem tiszteletlen lenni, sem bunkó, eszem ágában sem volt megbántani
a szüleimet, de egyszerűen nem akartam beszélgetni, főleg nem egy ilyen
felesleges dologról, mint az iskola.
-
És a lányok? Ők milyenek? – kérdezte apám szórakozottan, mintha számítanának
nekem a lányok.
Újból belekortyoltam a poharamba. A szüleim
tudtak Emilyről, sokszor volt itt vendégségben, s ők összebarátkoztak vele. A
szakításunkról is hallottak, mert olyan matt részegre ittam magam, hogy még
mindig csodálkoztam rajta, miért nem kerültem kórházba egy gyomormosára.
Megvontam a vállam, hogy mégis csak
válaszoljak valamit. Liliumra gondoltam, aki törékeny vékonyságával,
magasságával pont az esetem lett volna, ha nem kínozz szerelmi bánat - emiatt
egy másodpercig sem tudtam a lányokra úgy nézni, mint lehetséges partnerekre.
Emily túl eleven és túlságosan élő volt bennem, nem beszélve arról, hogy
megígértem magamnak: soha többet nem fogok szeretni. Aljas, mocskos, tele
hazugságokkal. Soha nem fogok még egyszer behódolni, nem fogom engedni, hogy
valaki még egyszer birtokba vegyen, nem adom még egyszer oda magam valakinek.
Nem tudnak rám vigyázni.
-
Kimegyek a boltba – álltam fel az asztaltól. Még több vodkára volt
szükségem és cigire. – Kell nektek valami? – toltam be a székemet.
-
Tudnál hozni őrölt kávét? – kérdezte anyu, én pedig bólintottam. –
Köszönöm.
Rám mosolygott. A gesztust egyáltalán nem
értettem, nem tudtam értékelni, az agyam nem tudta feldolgozni jelentőségét és
az értelmét. A világ szürke volt, a cselekedetek fakók, az érzelmek meg
rettentően üresek.
