Rasmus

Szerintem ez a duett, tökéletesen megy a regényhez: )

Második

Lilium

   Hihetetlen, hogyan képes már a második órára nem bejönni. Két napja sem jár ide, erre rögtön lázadózik, mintha ebben rejlene a világ értelme! Magamban duzzogtam miközben lesétáltam a földszintre. Biztos az udvaron van és cigizik. Fujtattam, mint egy megvadult bika, kivágtam magam előtt az ajtót és meg sem lepődtem, amikor megpillantottam az egyik padon. Ott ült egy fa alatt, aminek levelei gyorsan megadták magukat az enyhe szélnek és folyamatosan hullottak lefele, ott körözve Dante körül, mint valami Isteni ítélet.

   Egy hosszú percig nem mozdultam, csak figyeltem. Egyik kezében valóban egy füstölgő cigi volt, de a másikban egy könyvet tartott. Nem hittem volna, hogy egyáltalán tud olvasni. Kíváncsi voltam, mi az, ami felkeltette az érdeklődését, de nem mozdultam meg. Volt valami különös a jelenetben. Szívfájdító volt a fiú magánya, ahogy ott ült egyedül, teljesen fekete ruhában, kócos hajjal. A dühöm semmivé foszlott, elindultam felé, aztán leültem a padra.

-          Ugye tudod, hogy már vagy tíz perce tart az óra? Miss. Cavell jóhiszeműen azt gondolja, hogy eltévedtél – hátra dőltem és a lehulló sárgásbarna leveleket figyeltem.

-          Miss. Cavellben nincs jóhiszeműség csak kárörvendés – mondta, azzal ő is hátra dőlt és összecsukta a könyvét. Beleszívott a cigijébe.

-          Miért itt olvasol? – kérdeztem csendesen és lepillantottam a könyvre. Kundera; A lét elviselhetetlen könnyűsége – állt rajta. Még soha nem hallottam sem az íróról sem a könyvről.

-          Hol kellene olvasnom? – fordult felém összevonva sötét szemöldökét.

-          Csak különös, hogy pont itt olvasol.

-          Miért, mi különös van ebben?

-          Hűvös van, a pad kényelmetlen, és bármikor megláthat egy tanár az ablakból – mutattam neki a tanári felé.

   Dante elnézett abba az irányba, amelybe mutattam, aztán picit elhúzta a szája szélét, mintha mosolyogni próbálna. Újra beleszívott a cigijébe.

-          Nem számít.

-          Akkor mi számít?

-          Semmi.

   Nos, ez egy remek felfogás azt hiszem. Megforgattam a szememet, majd összehúztam magamon a kardigánomat. Kezdtem igazán fázni. Ránéztem Dantera, aki éppen rátaposott a cigijére.

-          Nem megyünk be?

-          Nem kértem, hogy állj felettem strázsát – vonta meg a vállát. A kis rohadék!

-          Miss. Cavell küldött le, hogy..

-          Hogy keres meg és cipelj vissza – bólintott egyet komolyan. – Szuper terv és jó kivitelezés, egyből megtaláltál?

   Most én bólintottam, a gúnyolódása felidegesített, ezért akaratlanul a kardigánom megkötőjével kezdtem játszani.

-          A szorongásod engem is felidegesít – megfogta a kezem és elhúzta az anyagról. Érintése hideg volt, ezért elkaptam a kezemet.

   Ezelőtt soha nem érintett meg egy srác sem, legalábbis nem emlékeztem rá, hogy valaha is ekkora lenyomatott hagyott volna bennem egy érintés. Bár kezemmel már a hajamat piszkáltam még mindig éreztem magamon, a bőröm bizsergett azon a helyen, ahol egymáshoz értünk.

-          Nem szorongok – morogtam és közben próbáltam elfelejteni a furcsa érzést.

-          Hogyne, akkor a véletlen műve, hogy folyamatosan matatsz valamivel.

-          Talán hiperaktív vagyok – öltöttem rá nyelvet, hogy gúnyolódását elhárítsam.

-          Nem hiszem.

   Félszemmel ránéztem, aztán rögtön el is fordultam. Azok a zöld szemek úgy vizslattak, mintha lényem legbelső titkait akarnák megfejteni. Tekintette zavarba hozott, ezért ösztönösen lesütöttem a szemem és azt is éreztem, hogy szánalmas módon elpirulok.

   Fogalmam sem volt, miért van rám ennyire nagy hatással. Idáig egy fiú sem érdekelt különösebben, a tekintetüket nem vettem észre magamon, az övét viszont a testemen érzékeltem, mintha csak őt lennék képes fogadni. Mi ilyen különleges benne, hogy azonnal reagálok rá? Magamban morfondíroztam, próbáltam átlépni ezeken az ismeretlen dolgokon és nem figyelni rájuk, de ez fizikai lehetetlenség volt. Ott éreztem magam mellett, a közelemben, mintha az auránk végérvényesen egymásba kapcsolódott volna.

-          Ideje bemennünk – keltem fel, hogy a feszült helyzetet oldjam.

   Dantéra pillantottam, szája szegletében apró mosoly játszott, ahogy felállt a padról. A mellkasomhoz nyomta a könyvet, én pedig reflexszerűen elkaptam. Felnéztem rá, aztán újra a könyvre.

-          Én már olvastam – azzal elindult faképnél hagyva. Összevont szemöldökkel futottam utána, hogy beérjem pár perces dermedtségem után.

-          Akkor minek olvastad újra?

-          Egy könyvet nem ismerni kell, hanem érezni – engedett előre az ajtóban. Legalább valami udvariasság még maradt benne. Meglepett, a múltkori folyóson való elhagyásom után nem vártam tőle ilyet. – Teljesen mindegy, hogy tudom, miről szól, újból érezni akartam, amit az olvasásakor éreztem.

   A padlót figyeltem, miközben visszamentünk az osztályterembe. Dante igazán furcsa – állapítottam meg. A véleménye belém égett, sistergett a tudatomban és libabőrös lettem tőle. Kifejezéstelen arcába néztem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ő viszonozta a tekintettem, de továbbra sem találtam rajta semmi érzelemre utaló jelet.

   Másodpercek kellettek, egy pillantás, hogy teljesen belezavarodjak. Eddig alkottam róla egy képet, de ezt a képet könnyedén összezúzta, s most ott álltam vele szemben és nem tudtam mit gondoljak róla. Az ember viszont mindig alkotni akar, nem képes elfogadni, hogy nem ismerheti meg a másik embert, ezért egy újabb kép kezdett összeállni bennem róla, és ez a kép hirtelen ijesztően vonzott magához.

   Elfordítottam a fejem, kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe.

-          Ezek szerint meglett az elveszett bárányka – szólalt meg rögtön Miss. Cavell. – Esetleg eltévedt?

   Leültem a padomhoz és hátra néztem Dantéra, aki helyet foglalt, aztán mereven a tanárnőre nézett.

-          Nem – válaszolta hűvös modorában.

   A zavar még erősebb lett bennem, az újabb kép is változni kezdett. Miért nem mondja, hogy igen? Direkt keresi a bajt? Talán késztetést érezz rá, hogy folyamatosan kötekedjen a tanárral? Eltettem a könyvet a táskámba, majd Miss. Cavell felé fordultam, aki összepréselte ajkait és elfojtott dühvel nézett az új fiúra.

-          Akkor szabad kérdeznem merre járt?

   Dante kinézett az ablakon, majd visszafordult a tanár felé.

-          Nagyon szép idő van odakint, csak nem akartam bejönni a terembe.

-          Ha az idő jobban érdekli, mint az órám, akkor miért nem maradt kint?

   A fiú rám nézett. – Mert leküldte az egyik kedves diákját, hogy hajtson be, mint valami tehenet. Nem akartam gondot okozni.

    A tanárnő várt egy hosszú percet, összeszedte magát, aztán mintha mi sem történt volna, folytatta az órát. Nem akart gondot okozni? Ha valaki nem akar gondot okozni, akkor egyszerűen csak bejön az órára és kész. Érdekes felfogása van, az egyszer biztos. A róla alkotott képem halványodni kezdett, újból alakult, s egy titokzatos, okos, mégis lázadó fiút festett elém. Nem szeretem a lázadókat, de benne volt valami értelem, ami a lázadást nem hobbinak mutatta be, hanem megfontolt cselekedetek összességének, a tettek káoszában megjelenő logikának.

   Nem bírtam ki, hogy félszemmel ne nézzek Dante felé. Ott ült az utolsó padban az ablak mellett, az asztalán semmi nem volt, még egy árva füzet lap sem akadt. Unottan bámult kifele a borongós tájra. Hamarosan esni fog, talán azt várja? Visszafordultam a tanárhoz, aki tovább magyarázta a pitagorasz tételt, amit már elsőre is megértettem, valamikor tizedikben. Elővettem a könyvet, amit Dante adott, alig egy órával ezelőtt.

   Soha nem hallottam még Kunderáról, de egyre kíváncsibb voltam miről is ír. A lét elviselhetetlen könnyűsége – magamban ízlelgettem a címet, megfogott és felébresztette képzeletem. Kíváncsiságom egyre erősebb lett, de nem akartam az órán neki látni az olvasáshoz, inkább elraktam és tovább koncentráltam a feladatra, amit a tanár felírt a táblára. Szeretem a matekot, ugyanúgy, mint a többi tantárgyat. Kilógtam a többiek közül, mert én szeretem tanulni és nem keseregtem folyamatosan szánalmas módon, hogy megint mennyi lecke van, megint mennyit kell már tanulni, megint mennyi dolgozatot írunk már.

   Megint Dantéra néztem, aki arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább úgy tegyen, mintha figyelne. Idegesítő volt a nyugalma és higgadtságra. A legszívesebben ráordítottam volna, hogy ember! Térj már észhez! Így nem fognak felvenni egy egyetemre sem!

-          Nos, kedves Dante, talán tudja mennyi lesz a c- oldal? – a levegő megfagyott, mint mindig, ha a tanár valakit megszólított.

   A feketébe öltözött fiú felé fordult, nem tűnt sem idegesnek, sem izgatottnak, amiért őt kérdezik. Én már biztos teljesen leizzadtam volna, ha ilyen hirtelen felszólítanak, főleg, ha az eredményt sem tudom. Dante pedig csak ránézett a táblára, aztán a tanárra.

-          Nem – felelte lassan, hűvösen. Honnan van ennyi bátorsága?

-          Nem gondolja, hogy elő kellene vennie a füzetét és a tollát? - Nem fordítottam el a pillantásom a fiúról. Megbabonázott a nyugalma és egy kicsit irigyeltem is miatta.

-          Nem – mondta megint ugyanúgy.

-          És miért nem? – a tanár levágta az asztalra a kezében tartott könyvet.

-          Nincsen sem fűzetem, sem tollam – tárta szét a karját.

-          És miért nincs, ha szabad érdeklődnöm?

-          Mert nincsen, amibe belerakjam őket.

-          Ezt hogy érti?

-          Úgy, hogy nincsen táskám.

   A tanárra pillantottam. Ajkai szétnyíltak a pimaszság hallatán, barna, bozontos szemöldökét úgy összevonta, hogy egy vonallá vált ráncos homlokán. A többi diák döbbenten hallgatta és figyelte a jelenetet, egyik-másik fel is kuncogott, élvezve, hogy a tanárukat megalázzák. Én nem élveztem, egyenesen megvettettem miatta Dantét. Nem szeretem, ha a tanárral szemtelenkednek, főleg ilyen szégyentelen módon. Miért kell bántani mindig a másikat?

-          Miért nincs táskája? – Mr. Thompson arca kipirosodott, úgy látszott fogalma sincs, mit kezdjen a fiúval.

-          Miért lenne? – Dante olyan ártatlanul és őszintén nézett rá, mintha valóban nem értené, miért lenne szüksége táskára. A legszívesebben felálltam volna, hogy alaposan felpofozzam.

-          Elég volt, kisfiam! – csattant fel a tanár. – Ne pimaszkodj velem!

-          Sajnálom, nem akartam pimaszkodni – mondta komoly arccal egészen hihetően. – Csak tényleg nem értem, miért lenne szükségem táskára.

-          Talán, hogy az iskolai felszerelésed beletehesd, könyveket, füzeteket, ceruzákat, erre nem is gondoltál?   Dante összevonta sötét szemöldökét, ami ugyanolyan színű volt, mint a haja. Komornak tűnt és elgondolkozónak. Már én sem értettem, hogy direkt szívatja a tanárt, vagy valóban nem érti a miértet.

-          Minek tegyem be őket? – kérdezett vissza bizonytalanul.

-          Hogy jegyzetelni tudj, a jegyzeteidből tanulni és később egy jó dolgozatot írj.

-          Miért? – kérdezte tovább Dante, de stílusában, hangjában semmi támadó nem volt, csupán puszta érdeklődés.

-          Nem szeretnél, jó egyetemre kerülni?

-          Nem hiszem, hogy egyetemre mennék – vonta meg a vállát, olyan, minden mindegy alapon.

-          Akkor mit keresel egyáltalán az iskolában? – Mr. Thompson hangja elárulta felindultságát. Különös, hogy sokkal idegesebb és nyugtalanabb, mint Dante, aki még mindig válaszokat várva figyelte őt.

-          Nem vagyok még tizennyolc éves, így kötelező bejárnom. Egyébként is, az embernek mindig kell valamit csinálnia, hogy panaszkodhasson miatta és lázadhasson – felelte – Nincs jobb dolgom, mint hogy itt üljek.

   Leigázva éreztem magam és úgy tűnt a tanár is. A többiek nevettek, de én felfogtam a szavak igazi jelentőségét és nem csak a felszínt láttam, a szándékos bunkóságot. Szó sem volt bunkóságról, vagy pimaszkodásról; Dante egyszerűen csak nem találta az értelmét annak, hogy itt legyen és valóban válaszokat akart a tanártól, hogy miért, és ezek a válaszok, talán nagyon sokat segítettek volna neki, ha van bennük valami erő, vagy igazság.

-          Menj ki és keresd meg az igazgatót, meséld el neki, hogy nincsen iskolatáskád – Mr. Thompson keményen, önelégülten nézett a fiúra, mellkasa előtt pedig összefonta a karjait, mint egy őrmester, aki jól végezte a dolgát.

   Azt hiszem, a legrosszabb megoldást választotta. Dante nem akart rosszat, nem akart semmit, csupán egy okot kívánt, hogy miért. Nagyon sokan szeretnénk okokat és indokokat hallani arra, amit megteszünk, vagy arra, amit meg akarunk tenni. Én az a fajta voltam, aki nem igényelte a lényeget, nem kérdezett vissza, hogy miért, csak tettem, amit helyesnek találtam. S hogy mit találtam helyesnek? Az az erkölcsöm, a becsületem és az igazságérzetem, a szüleim irányításának eredménye volt. Miért nem kérdezek vissza én is néha, hogy miért?

-          Rendben van – Dante felállt és további szó nélkül távozott, de előtte még a szemeimbe nézett.

   Az ajtó halkan csukódott be mögötte, én pedig az asztal felé fordultam, miközben pusztító erők kezdtek bennem felszabadulni. A szívem gyorsan dobogott, nehezen vettem a levegőt, csak bámultam az asztalt és a fiú zöld szemei jártak a fejemben. Szomorú volt, de dühös nem, inkább csak elfogadó.

   Ő csak válaszokat akart, erre mit kapott? Elutasítást. Mr. Thompson a lehető legrosszabb módon járt el vele szemben, ebben biztos voltam. Danténak útmutatásra van szüksége, emberekre, akik megértik és segítik, nem pedig így ellökik, csak azért mert indokokat akar. Mindannyian vágyunk az indokokra, de Danténak szüksége volt rá, nem vágyta, nem akarta, hanem az életét határozta meg.

   Elővettem újra a könyvet. Haragot éreztem a tanár iránt, aki saját büszkeségét fontosabbnak tartva, tapasztalatlan nevelő módjára járt el. Ezek után engem sem érdekelt az óra, gyerekes duzzogás uralkodott el rajtam, hogy csak azért sem figyelek egy olyan emberre, aki nem képes túltenni magát önhittségén.

   Belelapoztam a könyvbe és olvasni kezdtem. Nem is sejtettem, hogy ez a könyv, ezek a gondolatok milyen változásokat indítanak majd el bennem. Naiv módon kutattam a sorok között és közben észre sem vettem, hogy megrabolják a lelkemet.

   A humanizmust, az emberszeretet csak úgy kaptam. Ezt nevelték belém, ezt hitették el velem, hogy úgy van jól, ha szereted az embertársaidat és folyton küzdesz valami elérhetőért. Ha már az elérhetetlent választod, akkor haldokolni kezd a benned élő humanizmus, mert rájössz, hogy saját szenvedélyed vezet és ehhez semmi köze nincs más embernek. Te pedig úgyis az elérhetetlent akarod, mert emberi természetedben rejlik a lázadás. Ki akarsz törni, más lenni, mint a többi ember. Jobbat akarsz. Élni közöttük és nem velük.

   A humanizmusom egyszerűen porrá tört, darabokra zúzták a gondolataim és én otthagytam a romot, heverjen tovább. Nincs szükségem rá, egy sokkal igazabb dolgot tartottam kezemben, bár fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mi is az. De igaz volt és őszinte, más nem számított abban a korcs percben, ami egy tornádó erejével söpört el mindent. Ez eddig voltam valaki, és voltak bennem olyan gondolatok, amik nem illettek bele a képbe. Most senki nem voltam, képlékenynek éreztem magam, aki folyamatosan alakul, de azok a dolgok, amik eddig nem illettek bele abba a bizonyos képbe, hirtelen a helyére kerültek.   A könyv nagyon sokat adott, de meg is fizettem érte; elvette a lehetőségem a gondtalan életre.

   Nem bírtam tovább. Különös módon nem voltam zaklatott vagy izgatott, sztoikus nyugalom ereszkedett rám és úgy éreztem még több kell ebből, bármi is legyen az. Elmentem a könyvtárba, kivettem Kundera két másik könyvét és a könyvtáros ajánlása miatt Charles Bukowskit is vettem magamhoz, pedig eddig nem is hallottam róla. Nem bírtam nyugodni, az egész hitet ismerni akartam és a magamévá tenni. Már hazafele kinyitottam a Búcsúkeringőt, mert tetszett a címe. Faltam az oldalakat és minden betűvel, minden sorral egyre beljebb sodródtam egy veszélyes közegbe, ahol úgy álltam, mint egyszer télen egy befagyott tón. Tudtam, hogy most nem menekülök meg, be fog alattam szakadni a jég, de nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, soha többet nem felejtem el ezeket a gondolatokat és megkeserítik életem minden napját, de akkor is kellettek. Szükségem volt rájuk. Mert igazak voltak. Zuhanni vágytam.

   A humanizmus szilánkjai felszívódtak, nyomuk sem maradt.

   Eddigi személyiségem kegyetlenül megjátszottnak tűnt, gusztustalannak, egy hatalmas hazugságnak.

   Hosszú út állt előttem, de úgy éreztem, ez az út majd megvált engem.

   Nem hagyott nyugodni, nem hagyott lélegezni, soha többet nem hagy majd élni.

   Zuhanni vágytam az ismeretlenbe, a veszélybe, hogy felfedezzek magamnak valamit, ami képlékeny valómat egy egészé teszi.

   Megszeretem a zuhanást.