Lilium
Hihetetlen, hogyan képes már a második órára
nem bejönni. Két napja sem jár ide, erre rögtön lázadózik, mintha ebben rejlene
a világ értelme! Magamban duzzogtam miközben lesétáltam a földszintre. Biztos az
udvaron van és cigizik. Fujtattam, mint egy megvadult bika, kivágtam magam
előtt az ajtót és meg sem lepődtem, amikor megpillantottam az egyik padon. Ott
ült egy fa alatt, aminek levelei gyorsan megadták magukat az enyhe szélnek és
folyamatosan hullottak lefele, ott körözve Dante körül, mint valami Isteni
ítélet.
Egy hosszú percig nem mozdultam, csak
figyeltem. Egyik kezében valóban egy füstölgő cigi volt, de a másikban egy
könyvet tartott. Nem hittem volna, hogy egyáltalán tud olvasni. Kíváncsi
voltam, mi az, ami felkeltette az érdeklődését, de nem mozdultam meg. Volt
valami különös a jelenetben. Szívfájdító volt a fiú magánya, ahogy ott ült
egyedül, teljesen fekete ruhában, kócos hajjal. A dühöm semmivé foszlott,
elindultam felé, aztán leültem a padra.
-
Ugye tudod, hogy már vagy tíz perce tart az óra? Miss. Cavell
jóhiszeműen azt gondolja, hogy eltévedtél – hátra dőltem és a lehulló
sárgásbarna leveleket figyeltem.
-
Miss. Cavellben nincs jóhiszeműség csak kárörvendés – mondta, azzal ő
is hátra dőlt és összecsukta a könyvét. Beleszívott a cigijébe.
-
Miért itt olvasol? – kérdeztem csendesen és lepillantottam a könyvre.
Kundera; A lét elviselhetetlen könnyűsége – állt rajta. Még soha nem hallottam
sem az íróról sem a könyvről.
-
Hol kellene olvasnom? – fordult felém összevonva sötét szemöldökét.
-
Csak különös, hogy pont itt olvasol.
-
Miért, mi különös van ebben?
-
Hűvös van, a pad kényelmetlen, és bármikor megláthat egy tanár az
ablakból – mutattam neki a tanári felé.
Dante elnézett abba az irányba, amelybe
mutattam, aztán picit elhúzta a szája szélét, mintha mosolyogni próbálna. Újra
beleszívott a cigijébe.
-
Nem számít.
-
Akkor mi számít?
-
Semmi.
Nos, ez egy remek felfogás azt hiszem.
Megforgattam a szememet, majd összehúztam magamon a kardigánomat. Kezdtem
igazán fázni. Ránéztem Dantera, aki éppen rátaposott a cigijére.
-
Nem megyünk be?
-
Nem kértem, hogy állj felettem strázsát – vonta meg a vállát. A kis
rohadék!
-
Miss. Cavell küldött le, hogy..
-
Hogy keres meg és cipelj vissza – bólintott egyet komolyan. – Szuper
terv és jó kivitelezés, egyből megtaláltál?
Most én bólintottam, a gúnyolódása
felidegesített, ezért akaratlanul a kardigánom megkötőjével kezdtem játszani.
-
A szorongásod engem is felidegesít – megfogta a kezem és elhúzta az anyagról.
Érintése hideg volt, ezért elkaptam a kezemet.
Ezelőtt soha nem érintett meg egy srác sem,
legalábbis nem emlékeztem rá, hogy valaha is ekkora lenyomatott hagyott volna
bennem egy érintés. Bár kezemmel már a hajamat piszkáltam még mindig éreztem
magamon, a bőröm bizsergett azon a helyen, ahol egymáshoz értünk.
-
Nem szorongok – morogtam és közben próbáltam elfelejteni a furcsa
érzést.
-
Hogyne, akkor a véletlen műve, hogy folyamatosan matatsz valamivel.
-
Talán hiperaktív vagyok – öltöttem rá nyelvet, hogy gúnyolódását
elhárítsam.
-
Nem hiszem.
Félszemmel ránéztem, aztán rögtön el is
fordultam. Azok a zöld szemek úgy vizslattak, mintha lényem legbelső titkait
akarnák megfejteni. Tekintette zavarba hozott, ezért ösztönösen lesütöttem a
szemem és azt is éreztem, hogy szánalmas módon elpirulok.
Fogalmam sem volt, miért van rám ennyire nagy hatással. Idáig egy fiú
sem érdekelt különösebben, a tekintetüket nem vettem észre magamon, az övét
viszont a testemen érzékeltem, mintha csak őt lennék képes fogadni. Mi ilyen
különleges benne, hogy azonnal reagálok rá? Magamban morfondíroztam, próbáltam
átlépni ezeken az ismeretlen dolgokon és nem figyelni rájuk, de ez fizikai
lehetetlenség volt. Ott éreztem magam mellett, a közelemben, mintha az auránk
végérvényesen egymásba kapcsolódott volna.
-
Ideje bemennünk – keltem fel, hogy a feszült
helyzetet oldjam.
Dantéra pillantottam, szája szegletében apró
mosoly játszott, ahogy felállt a padról. A mellkasomhoz nyomta a könyvet, én
pedig reflexszerűen elkaptam. Felnéztem rá, aztán újra a könyvre.
-
Én már olvastam – azzal elindult faképnél hagyva. Összevont
szemöldökkel futottam utána, hogy beérjem pár perces dermedtségem után.
-
Akkor minek olvastad újra?
-
Egy könyvet nem ismerni kell, hanem érezni – engedett előre az
ajtóban. Legalább valami udvariasság még maradt benne. Meglepett, a múltkori
folyóson való elhagyásom után nem vártam tőle ilyet. – Teljesen mindegy, hogy
tudom, miről szól, újból érezni akartam, amit az olvasásakor éreztem.
A padlót figyeltem, miközben visszamentünk
az osztályterembe. Dante igazán furcsa – állapítottam meg. A véleménye belém
égett, sistergett a tudatomban és libabőrös lettem tőle. Kifejezéstelen arcába
néztem, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, ő viszonozta a tekintettem, de
továbbra sem találtam rajta semmi érzelemre utaló jelet.
Másodpercek kellettek, egy pillantás, hogy teljesen belezavarodjak.
Eddig alkottam róla egy képet, de ezt a képet könnyedén összezúzta, s most ott
álltam vele szemben és nem tudtam mit gondoljak róla. Az ember viszont mindig
alkotni akar, nem képes elfogadni, hogy nem ismerheti meg a másik embert, ezért
egy újabb kép kezdett összeállni bennem róla, és ez a kép hirtelen ijesztően
vonzott magához.
Elfordítottam a fejem, kinyitottam az ajtót
és beléptem a terembe.
-
Ezek szerint meglett az elveszett bárányka – szólalt meg rögtön Miss.
Cavell. – Esetleg eltévedt?
Leültem a padomhoz és hátra néztem Dantéra,
aki helyet foglalt, aztán mereven a tanárnőre nézett.
-
Nem – válaszolta hűvös modorában.
A zavar még erősebb lett bennem, az újabb
kép is változni kezdett. Miért nem mondja, hogy igen? Direkt keresi a bajt?
Talán késztetést érezz rá, hogy folyamatosan kötekedjen a tanárral? Eltettem a
könyvet a táskámba, majd Miss. Cavell felé fordultam, aki összepréselte ajkait
és elfojtott dühvel nézett az új fiúra.
-
Akkor szabad kérdeznem merre járt?
Dante kinézett az ablakon, majd
visszafordult a tanár felé.
-
Nagyon szép idő van odakint, csak nem akartam bejönni a terembe.
-
Ha az idő jobban érdekli, mint az órám, akkor miért nem maradt kint?
A fiú rám nézett. – Mert leküldte az egyik
kedves diákját, hogy hajtson be, mint valami tehenet. Nem akartam gondot
okozni.
A tanárnő várt egy hosszú percet,
összeszedte magát, aztán mintha mi sem történt volna, folytatta az órát. Nem
akart gondot okozni? Ha valaki nem akar gondot okozni, akkor egyszerűen csak
bejön az órára és kész. Érdekes felfogása van, az egyszer biztos. A róla
alkotott képem halványodni kezdett, újból alakult, s egy titokzatos, okos,
mégis lázadó fiút festett elém. Nem szeretem a lázadókat, de benne volt valami
értelem, ami a lázadást nem hobbinak mutatta be, hanem megfontolt cselekedetek
összességének, a tettek káoszában megjelenő logikának.
Nem bírtam ki, hogy félszemmel ne nézzek
Dante felé. Ott ült az utolsó padban az ablak mellett, az asztalán semmi nem
volt, még egy árva füzet lap sem akadt. Unottan bámult kifele a borongós tájra.
Hamarosan esni fog, talán azt várja? Visszafordultam a tanárhoz, aki tovább
magyarázta a pitagorasz tételt, amit már elsőre is megértettem, valamikor
tizedikben. Elővettem a könyvet, amit Dante adott, alig egy órával ezelőtt.
Soha nem hallottam még Kunderáról, de egyre
kíváncsibb voltam miről is ír. A lét elviselhetetlen könnyűsége – magamban
ízlelgettem a címet, megfogott és felébresztette képzeletem. Kíváncsiságom
egyre erősebb lett, de nem akartam az órán neki látni az olvasáshoz, inkább
elraktam és tovább koncentráltam a feladatra, amit a tanár felírt a táblára.
Szeretem a matekot, ugyanúgy, mint a többi tantárgyat. Kilógtam a többiek közül,
mert én szeretem tanulni és nem keseregtem folyamatosan szánalmas módon, hogy
megint mennyi lecke van, megint mennyit kell már tanulni, megint mennyi
dolgozatot írunk már.
Megint Dantéra néztem, aki arra sem vette a
fáradtságot, hogy legalább úgy tegyen, mintha figyelne. Idegesítő volt a
nyugalma és higgadtságra. A legszívesebben ráordítottam volna, hogy ember! Térj
már észhez! Így nem fognak felvenni egy egyetemre sem!
-
Nos, kedves Dante, talán tudja mennyi lesz a
c- oldal? – a levegő megfagyott, mint mindig, ha a tanár valakit megszólított.
A feketébe öltözött fiú felé fordult, nem
tűnt sem idegesnek, sem izgatottnak, amiért őt kérdezik. Én már biztos teljesen
leizzadtam volna, ha ilyen hirtelen felszólítanak, főleg, ha az eredményt sem
tudom. Dante pedig csak ránézett a táblára, aztán a tanárra.
-
Nem – felelte lassan, hűvösen. Honnan van ennyi bátorsága?
-
Nem gondolja, hogy elő kellene vennie a füzetét és a tollát? - Nem
fordítottam el a pillantásom a fiúról. Megbabonázott a nyugalma és egy kicsit
irigyeltem is miatta.
-
Nem – mondta megint ugyanúgy.
-
És miért nem? – a tanár levágta az asztalra a kezében tartott könyvet.
-
Nincsen sem fűzetem, sem tollam – tárta szét a karját.
-
És miért nincs, ha szabad érdeklődnöm?
-
Mert nincsen, amibe belerakjam őket.
-
Ezt hogy érti?
-
Úgy, hogy nincsen táskám.
A tanárra pillantottam. Ajkai szétnyíltak a
pimaszság hallatán, barna, bozontos szemöldökét úgy összevonta, hogy egy
vonallá vált ráncos homlokán. A többi diák döbbenten hallgatta és figyelte a
jelenetet, egyik-másik fel is kuncogott, élvezve, hogy a tanárukat megalázzák.
Én nem élveztem, egyenesen megvettettem miatta Dantét. Nem szeretem, ha a
tanárral szemtelenkednek, főleg ilyen szégyentelen módon. Miért kell bántani
mindig a másikat?
-
Miért nincs táskája? – Mr. Thompson arca kipirosodott, úgy látszott
fogalma sincs, mit kezdjen a fiúval.
-
Miért lenne? – Dante olyan ártatlanul és őszintén nézett rá, mintha
valóban nem értené, miért lenne szüksége táskára. A legszívesebben felálltam
volna, hogy alaposan felpofozzam.
-
Elég volt, kisfiam! – csattant fel a tanár. – Ne pimaszkodj velem!
-
Sajnálom, nem akartam pimaszkodni – mondta komoly arccal egészen
hihetően. – Csak tényleg nem értem, miért lenne szükségem táskára.
-
Talán, hogy az iskolai felszerelésed beletehesd, könyveket, füzeteket,
ceruzákat, erre nem is gondoltál? Dante
összevonta sötét szemöldökét, ami ugyanolyan színű volt, mint a haja. Komornak
tűnt és elgondolkozónak. Már én sem értettem, hogy direkt szívatja a tanárt, vagy
valóban nem érti a miértet.
-
Minek tegyem be őket? – kérdezett vissza bizonytalanul.
-
Hogy jegyzetelni tudj, a jegyzeteidből tanulni és később egy jó
dolgozatot írj.
-
Miért? – kérdezte tovább Dante, de stílusában, hangjában semmi támadó
nem volt, csupán puszta érdeklődés.
-
Nem szeretnél, jó egyetemre kerülni?
-
Nem hiszem, hogy egyetemre mennék – vonta meg a vállát, olyan, minden
mindegy alapon.
-
Akkor mit keresel egyáltalán az iskolában? – Mr. Thompson hangja
elárulta felindultságát. Különös, hogy sokkal idegesebb és nyugtalanabb, mint
Dante, aki még mindig válaszokat várva figyelte őt.
-
Nem vagyok még tizennyolc éves, így kötelező bejárnom. Egyébként is,
az embernek mindig kell valamit csinálnia, hogy panaszkodhasson miatta és
lázadhasson – felelte – Nincs jobb dolgom, mint hogy itt üljek.
Leigázva éreztem magam és úgy tűnt a tanár
is. A többiek nevettek, de én felfogtam a szavak igazi jelentőségét és nem csak
a felszínt láttam, a szándékos bunkóságot. Szó sem volt bunkóságról, vagy
pimaszkodásról; Dante egyszerűen csak nem találta az értelmét annak, hogy itt
legyen és valóban válaszokat akart a tanártól, hogy miért, és ezek a válaszok,
talán nagyon sokat segítettek volna neki, ha van bennük valami erő, vagy
igazság.
-
Menj ki és keresd meg az igazgatót, meséld el neki, hogy nincsen iskolatáskád
– Mr. Thompson keményen, önelégülten nézett a fiúra, mellkasa előtt pedig
összefonta a karjait, mint egy őrmester, aki jól végezte a dolgát.
Azt hiszem, a legrosszabb megoldást
választotta. Dante nem akart rosszat, nem akart semmit, csupán egy okot kívánt,
hogy miért. Nagyon sokan szeretnénk okokat és indokokat hallani arra, amit
megteszünk, vagy arra, amit meg akarunk tenni. Én az a fajta voltam, aki nem
igényelte a lényeget, nem kérdezett vissza, hogy miért, csak tettem, amit
helyesnek találtam. S hogy mit találtam helyesnek? Az az erkölcsöm, a
becsületem és az igazságérzetem, a szüleim irányításának eredménye volt. Miért
nem kérdezek vissza én is néha, hogy miért?
-
Rendben van – Dante felállt és további szó nélkül távozott, de előtte
még a szemeimbe nézett.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte, én
pedig az asztal felé fordultam, miközben pusztító erők kezdtek bennem
felszabadulni. A szívem gyorsan dobogott, nehezen vettem a levegőt, csak
bámultam az asztalt és a fiú zöld szemei jártak a fejemben. Szomorú volt, de
dühös nem, inkább csak elfogadó.
Ő csak válaszokat akart, erre mit kapott?
Elutasítást. Mr. Thompson a lehető legrosszabb módon járt el vele szemben,
ebben biztos voltam. Danténak útmutatásra van szüksége, emberekre, akik
megértik és segítik, nem pedig így ellökik, csak azért mert indokokat akar.
Mindannyian vágyunk az indokokra, de Danténak szüksége volt rá, nem vágyta, nem akarta, hanem az életét
határozta meg.
Elővettem újra a könyvet. Haragot éreztem a
tanár iránt, aki saját büszkeségét fontosabbnak tartva, tapasztalatlan nevelő
módjára járt el. Ezek után engem sem érdekelt az óra, gyerekes duzzogás
uralkodott el rajtam, hogy csak azért sem figyelek egy olyan emberre, aki nem
képes túltenni magát önhittségén.
Belelapoztam a könyvbe és olvasni kezdtem.
Nem is sejtettem, hogy ez a könyv, ezek a gondolatok milyen változásokat
indítanak majd el bennem. Naiv módon kutattam a sorok között és közben észre
sem vettem, hogy megrabolják a lelkemet.
A humanizmust, az emberszeretet csak úgy
kaptam. Ezt nevelték belém, ezt hitették el velem, hogy úgy van jól, ha
szereted az embertársaidat és folyton küzdesz valami elérhetőért. Ha már az
elérhetetlent választod, akkor haldokolni kezd a benned élő humanizmus, mert
rájössz, hogy saját szenvedélyed vezet és ehhez semmi köze nincs más embernek.
Te pedig úgyis az elérhetetlent akarod, mert emberi természetedben rejlik a
lázadás. Ki akarsz törni, más lenni, mint a többi ember. Jobbat akarsz. Élni
közöttük és nem velük.
A humanizmusom egyszerűen porrá tört,
darabokra zúzták a gondolataim és én otthagytam a romot, heverjen tovább. Nincs
szükségem rá, egy sokkal igazabb dolgot tartottam kezemben, bár fogalmam sem
volt róla, hogy pontosan mi is az. De igaz volt és őszinte, más nem számított
abban a korcs percben, ami egy tornádó erejével söpört el mindent. Ez eddig
voltam valaki, és voltak bennem olyan gondolatok, amik nem illettek bele a
képbe. Most senki nem voltam, képlékenynek éreztem magam, aki folyamatosan
alakul, de azok a dolgok, amik eddig nem illettek bele abba a bizonyos képbe,
hirtelen a helyére kerültek. A könyv
nagyon sokat adott, de meg is fizettem érte; elvette a lehetőségem a gondtalan
életre.
Nem bírtam tovább. Különös módon nem voltam
zaklatott vagy izgatott, sztoikus nyugalom ereszkedett rám és úgy éreztem még
több kell ebből, bármi is legyen az.
Elmentem a könyvtárba, kivettem Kundera két másik könyvét és a könyvtáros ajánlása
miatt Charles Bukowskit is vettem magamhoz, pedig eddig nem is hallottam róla.
Nem bírtam nyugodni, az egész hitet ismerni akartam és a magamévá tenni. Már
hazafele kinyitottam a Búcsúkeringőt, mert tetszett a címe. Faltam az oldalakat
és minden betűvel, minden sorral egyre beljebb sodródtam egy veszélyes közegbe,
ahol úgy álltam, mint egyszer télen egy befagyott tón. Tudtam, hogy most nem
menekülök meg, be fog alattam szakadni a jég, de nem bírtam megálljt
parancsolni magamnak, soha többet nem felejtem el ezeket a gondolatokat és
megkeserítik életem minden napját, de akkor is kellettek. Szükségem volt rájuk.
Mert igazak voltak. Zuhanni vágytam.
A humanizmus szilánkjai felszívódtak, nyomuk
sem maradt.
Eddigi személyiségem kegyetlenül megjátszottnak
tűnt, gusztustalannak, egy hatalmas hazugságnak.
Hosszú út állt előttem, de úgy éreztem, ez
az út majd megvált engem.
Nem hagyott nyugodni, nem hagyott lélegezni,
soha többet nem hagy majd élni.
Zuhanni vágytam az ismeretlenbe, a
veszélybe, hogy felfedezzek magamnak valamit, ami képlékeny valómat egy egészé
teszi.
Megszeretem a zuhanást.
Szia!
VálaszTörlésAzt a betyár mindenit. Végre megtaláltam a tűt a szénakazalban.
Őszintén? Ezer éve nem éreztem magam ilyen lenyűgözöttnek két fejezet után, se könyvtől, se blogtól, se mástól. Egyszerűen fantasztikus és elragadó, az a keserű sötétség, ami árad a sorokból és a főszereplődből. Nem kifejezetten találom a szavakat, mert teljesen letaglóztál és elvarázsoltál. Fogalmam sincs mi fog kisülni ebből, de engem megvettél, az biztos.
Ha lenne kalapom megemelném, de nincs így csak annyit tudok mondani, hogy már most KÖSZÖNÖM!
Ne tudd meg mióta kerestem valami ehhez hasonló csodát.
Írd, csináld, alig várom.
Üdv:
Kesha
u.i.: Ha esetleg nem bánnád a saját oldalamra szívesen kitenném a blogod címét, ugyanis ez a mű olyan, amit mindenkinek olvasnia kellene!!! Igazi gyöngyszem, ritkaság az ilyen írás.
Mondjuk a szöveg szerkesztésére jobban figyelhetnél, de kit érdekel a szerkesztés, ha a tartalom ilyen iszonyatosan jó.
Elég gáz, hogy én, aki alig-alig beszélek valamiről ennyire elismerően, teljesen extázisba estem tőled vagyis a művedtől. Hol bujkáltál idáig amúgy??????
Ha megengeded, hogy kitegyelek majd írj a chatem-be, kérlek. Köszönöm előre is.
Szia, köszönöm szépen elismerő szavaidat, már mentem is a blogodra, te már rég megvettél engem kilóra: )
VálaszTörlésHasonlóképpen az elsőhöz és csatlakozva egyetértésben Keshához, ismét remek fejezet lett. A legpozitívabbnak azt érzem az írásoddal kapcsolatban, hogy nem a cselekményen van a hangsúly, élvezet elmerülni kicsit a dolgok mélységében. :-) Köszönöm, hogy követsz. :-)
VálaszTörlés