Szinopszis és mi egyéb

Sziasztok!
Itt szeretném megosztani a "nagyérdeművel" az egyik kisregényem, melynek azt hiszem a címe sok mindent elárul: Halálra születtünk, alcím: Elveszettség melódiája.

   Remélem, minél többetek tetszését elnyeri: ) Itt egy kis bevezető:

   Ebben a történetben nincsenek vámpírok vagy mágia, talán még misztikum sem akad. Ez a történet két egyszerű emberről szól, egy fiúról és egy lányról, s egy egyszerű dologról: a szerelemről. Ez a történet Dantéról és Liliumról szól, pusztító személyiségükről, végzetes kapcsolatukról.

   Mindannyian Danték és Liliumok vagyunk, szerelmet vágyunk, halálosat, rabszolgái leszünk a szenvedélynek, ami egyik pillanatban a mennybe visz minket, míg a másikban a pokolba taszít, és vagy beismerjük maguknak vagy sem, de ugyanúgy élvezzük a fájdalmat, ahogyan a boldogságot.

   A történetben nincsenek nagy szavak, nincsenek felfedezésre váró titkok, a meztelen valóságot találjuk csupán és az élet kínzó egyszerűségét, amit valakinek nagyon nehéz elfogadni, míg más, soha nem is gondol rá.

Részlet:

-          „Nem – makacskodott. – A szerelem nem háború. Én úgyis tudnék szeretni valakit, hogy az soha nem tudja meg.

-          És akkor mi értelme lenne? – vigyorogtam. Ártatlansága szédítően hatott rám.

-          Maga az érzés – leplezetlenül nézett rám, őszintén, minden aljas, vagy ravasz húzás nélkül. – Ha szeretnék valakit, örülnék neki. Örülnék neki, hogy képes vagyok ilyen hatalmas érzésre és lehet, hogy soha nem mondanám el neki.

-          Elmondanád – bólintottam komolyan, de még mindig jókedvűen. – Mert kívánni kezded. A testiség mindent megront, ez van, a szerelem csak hormonok játéka, mégis kegyetlen gyilkos tud lenni.

-          Szerinted mi a szerelem?

-          A szerelem a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb dolog, amit a lét értelmetlenségéért kaptunk, hogy azt elviselhessük.

   Hosszan nézett rám, kék szemei tengerként hullámoztak, aztán felkeltünk és az ajtóhoz mentünk. Leszálltunk, s néma csendben haladtunk a házukig. Mindketten saját gondolatainkba merültünk. Tudtam, hogy nem szabad többet a közelébe mennem. Tábortűz voltam, ő pedig egy pillangó, aki a szárnyait próbálgatja. Ha túl közel merészkedik hozzám, meg fogom perzselni, talán el is égettem. S akkor nem lesz több reményem, ami hitet adhatna.”