2013. február 4., hétfő

Harmadik

Lilium



   Alig vártam, hogy vége legyen az utolsó órának. Dante csak az ötödik órára jött be, így egyik szünetben sem volt esélyem elkapni. Vissza akartam neki adni a könyvet, és beszélni vele. Azt nem tudtam miről, de úgy éreztem muszáj vele beszélnem, muszáj beszélnem valakivel a könyvről, megosztanom a vele kapcsolatos élményemet, hogy fel tudjam dolgozni és elhelyezni a saját világomban, mert jelenleg úgy kilógott onnan, mint több száz fehér cipő között egy fekete. A Búcsúkeringőt sajnos nem tudtam előző nap végig olvasni, de már rám telepedett és elkezdett magába olvasztani. Hol volt ehhez képest Sallinger és az ő Zabhegyezője!
   Különös, hogy nem én fogadtam be a könyveket, hanem ők engemet. Ápoltak és dédelgettek, egyre jobban kinyitva egy képzeletbeli kaput, ami a világukba vezetett. Be akartam lépni, de mintha veszélyt érzékelnék megtorpantam abban a bizonyos kapuban és próbáltam belesni, hogy mi is vár rám.
   Talán tudatalattim féltett ennyire? Talán tudat alatt megsejtettem saját bukásomat?
   Ahogy kicsöngettek, összepakoltam a könyvemet és a füzetemet, egész nap nem tudtam koncentrálni az órákra és a tanárokra, nem figyeltem, csupán ültem és a tollam végét rágtam, hátha sikerül megfejtenem a titkot, ami ott volt előttem, de egyszerűen nem tudtam hozzá közelebb kerülni. Ott lebegett előttem vörös jelzőfényként a sötétségben. Úgy éreztem, ha sikerül megfejtenem, akkor megértem Dantét is és ez jelenleg nagyon fontos volt számomra.
   Szememmel a fiút kerestem, de ő már nem volt bent az osztályban. Kisiettem, a következő percben már a lépcsőn vágtattam lefele. Szívem a torkomban dobogott, bár a futás egyáltalán nem merített ki. Dante éppen ekkor sétált el a portás előtt, kezeit zsebébe rakta és megint nem volt nála táska.
    A kapuban sikerült elkapnom, mellé léptem, mert nem akartam hozzá érni. Az őt körülvevő sötétség és titok megállított abban, hogy csak úgy felzavarjam egy keresetlen érintéssel.
-          Szia – köszöntem, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
   Rám nézett, szemei jéghidegek voltak, a szemfehérje be volt vérezve, tekintette pedig semmit nem árult el róla. Gyűlöltem, hogy ilyen nehéz olvasni az arcáról, sőt, nem is nehéz, hanem egyenesen lehetetlen.
-          Visszahoztam a könyved – oda nyújtottam neki, ő pedig összevont szemöldökkel nézett rám.
-          Nem tetszet? – szólalt meg vontatottan és elvette a kissé megviseltess regényt.
-          De igen.
-          Akkor miért nem olvastad végig?
-          Végig olvastam – ráztam meg a fejemet értetlenül. – Csak pár óra volt.
   Nem válaszolt, tovább sétált a buszmegálló felé.
-          Kérdezhetnék róla?
-          Mit szeretnél kérdezni?
-          Hogy ez micsoda, mármint, nem olvastam még csak ehhez hasonló művet sem. Azt szeretném tudni, miről szól igazából ez az egész.
   Dante megállt az iskola kapuján kívül, elővette zsebéből a cigijét, a szájába tett egy szálat, aztán meggyújtotta. Mereven rám nézett, ami megint zavarba hozott, nem bírtam elviselni zöld szemeinek ürességét, ezért lehajtottam a fejem és a földet kezdtem el rugdosni, hátha ez segít abban, hogy feloldjam a szorongásomat.
-          Jobb, ha soha nem tudod meg. Egyébként pedig, nem fogok elemezni neked egy művet, undorító, amikor az emberek valamit megpróbálnak bele beszélni egy regénybe, egy filmbe, vagy egy versbe. Egyáltalán nem fontos, csak az, amit érzel közben.
   Felkaptam a fejem és ránéztem. Üres tekintette rabul ejtett, mintha eddig meg nem fogalmazott gondolataimat öntötte volna szavakba. Nem szeretem Miss. Cavell –t, mert ő pontosan ezt tette, én pedig egy műnél sokkal inkább a saját érzéseimet figyeltem, azokat, amik a mű hatására születtek bennem.
   Dante lelkem visszhangját foglalta szavakba. Libabőrös lettem, átkaroltam mellkasom, mintha megvédelmezhetném magamat valami ismeretlennel szemben.
   Pont ugyanannyira kívántam a megfejtést, mint amennyire menekültem volna előle. Mert nem volt titok, nem lebegett előttem, ezt a titoknak nevezett gondolatot, nagyon is jól ismertem, régóta barátom volt, aki mindenhova követett és csendben várt, hogy megrontsa az életem. Nem neveztem meg soha, áruló szeretőként kezeltem, akit nem akartam megismerni, annak ellenére, hogy a részem volt. Féltem tőle.
   Dante nem rejtegetett semmit, nem titkolózott, csupán lelkem elnyomott darabkáit visszhangozta, amiket én soha nem akartam szavakba foglalni.
-          Ismered Charles Bukowskit? – beharaptam a számat, hogy ne remegjenek meg ajkaim.
-          Igen, bár nem szeretem – válaszolta, azzal elnyomta a cigijét. – Merre mész? – nézett körbe.
   Elmutattam az iskola melletti utca irányába. – Kétutcányira lakom – fordultam vissza hozzá.
-          Elkísérlek – azzal el is indult, nem kért engedélyt, meg sem kérdezte, hogy szeretném –e. Egyszerre feldühített és elolvasztotta érzékeimet ez a magabiztos kiállás.
-          Kösz, de mi van, ha nem akarom? – indultam el mellette.
-          Te akartál beszélni – vonta meg a vállát.
-          Igen, de nem azt akartam, hogy elkísérj.
-          Hát, most már nagyon úgy áll a helyzet, hogy hazakísérlek. Elfogadod, vagy inkább tovább kötekedsz? – fordult felém, arcán apró mosoly jelent meg, ami különös mód felvidított.
-          Idegesítő vagy, mondták már?
   Megvonta a vállát, a mosolya eltűnt, a levegő megfagyott körülötte, mintha szomorú gondolatait képes lenne kivetíteni a térbe maga körül. Beharaptam a számat, nem tetszett a komorsága, vidámnak akartam látni. Szokott egyáltalán nevetni? Félszemmel profilját figyeltem, kisfiús arcát és pisze orrát. Láttam már nála sokkal helyesebb srácot, de őt sokkal vonzóbbnak találtam bármelyiknél.
-          Ki a kedvenc írod? – próbáltam oldani a kialakult kínos csendet.
   Dante csak nagyon lassan reagált, mintha eddigi gondolatai teljesen elzárták volna a külvilágtól, s az ezáltal megszűnt volna létezni számára.
-          Nincsen.
-          Akkor kedvenc könyved?
-          Nagyon sok van. Neked?
-          Én mindegyik könyvet szeretem valamiért – rámosolyogtam, de ő csak elfordította a fejét, újból magányába burkolózva.
   Hihetetlen ez a srác. Duzzogva kihúztam magam, rendben van, akkor én sem veszek róla tudomást! Némán haladtunk egymás mellett, a tíz perces út nagyon hosszúnak tűnt, mintha órákat kéne menetelnünk, hogy végül célba érjünk.
-          Neked mi bajod van? – fakadtam ki az utcasarkon, nem bírva tovább a csendet, ami közénk tolakodott, s egyáltalán nem volt barátságos.
-          Ezt meg hogy érted? – állt meg hirtelen. Szembefordultam vele, a düh eluralkodott rajtam.
-          Olyan vagy, mint valami kretén – idegesen megnyaltam száraz ajkamat. – Miért nem mondtad azt Miss. Cavellnek, hogy eltévedtél? Miért ismerted be az egész osztály előtt, hogy drogozásért rúgtak ki? Miért nem hazudtál inkább valamit, ahogy más normális emberek tették volna?
   Összeszorítottam a számat, amikor végeztem a kifakadásommal, és kivételesen nem fordítottam el a fejem Dante tekintette elől. Kemény határozottsággal viszonoztam pillantását, ha mindig megijedek, és félénk mód visszahúzódok a csigaházamban, akkor a róla kialakult képem soha nem lesz az igazi. Már pedig eszeveszett vágy fogott el, hogy megismerjem. Ismerni akartam lényének minden apró mozgatórugóját, érteni tetteit és szavait.
   Nem tudtam miben gyökerezett ez a vágy. Fogalmam sem volt, honnan eredhet ilyen természetfeletti erő, amivel egy másik lényt a magamévá akarok tenni. A magamévá akarom tenni, nem volt a legmegfelelőbb kifejezés az érzésre, szexuálisan nem vonzódtam hozzá, meglehet, tetszet, de az igazi vonzereje a lényében rejlett, s én azt akartam. Fontossá vált. A megdöbbentő az volt, hogy mindezt pár szóval és tettel érte el. Titokzatosságában, mondataiban vagy egész teremtésében rejlett a mágnes, aminek én voltam az ellenpólusa, aki nem tudta megállni a kapcsolódást?
-          Nem hazudok – felelte sokára. – A hazugságok megnehezítik az életet és bonyodalmakat okoznak.
-          Mert az igazság nem? – vágtam hozzá hevesen. Ebben a percben azt sem tudtam ki vagyok, soha nem voltak rám jellemzőek a kirohanások, a veszekedés, vagy az ilyen szenvedélyes közbevágások.
   Dante nem válaszolt, csupán nézett rám vörös szemeivel. Arcán egy izom sem árulkodott arról, hogy mit gondol, vagy mit érez. Talán semmit. Erről a fiúról könnyedén el tudtam képzelni, hogy az égadta világon, semmit, de tényleg semmit nem érezz.
-          Valóban – adott nekem igazat, majd az ajka megrándult és úgy látszott, mintha mosolyogna. – De az igazsághoz kevesebb erő kell. Nem fogok hazugságokba sokkal több energiát fektetni, ha végül, ugyanott vagyok.
-          A hazugsággal jót is tehetsz másoknak!
-     Mit ér az a jó, ha hazugság az alapja?
-     Mit ér az igazság, ha csak fájdalmat okoz?
   Ezzel megfogtam, látszott, hogy eltöpreng, sötétszínű szemöldöke majdnem egy vonallá vált a homlokán. Igazán elememben éreztem magam, észre se vettem, hogy mosolygok, és úgy várom az újabb érvét. Mindenem pezsgett a vita élvezetéttől, a bőröm és a vérem is, nem beszélve az agyamról, aki csak úgy sorolta a folyamatos érveket. Talán neki van igaza és az igazság minden, de én akkor is többre tudtam értékelni egy hazugságot, ha azzal valaki megvéd, semmint az igazságot, ha azzal valaki megbánt, ok nélkül, feleslegesen.
       -      Ostoba vagy - mondta, én pedig felháborodtam akartam közbe vágni, de tekintette elhallgatott. - Az igazság az egyetlen dolog, ami egy embernek van. Te sem akarnád a hazugságot, még ha az oltalmazz és boldoggá is tesz. Mondd, nem csalódnál, hogy ha valaki, akit te nagyon szeretsz, megcsalna, aztán hazudna róla? Mit tennél, ha kiderülne? Elárulva éreznéd magadat, és nem bocsátanál meg, míg ha az a valaki elmondaná, hogy megcsalt, teljesen másképpen állnál a helyzethez.
   Letaglózott. Nem az, ami mondott, hanem ahogyan mondta; a fájdalmas kifejezés arcán, a kín hangjában. A szívemig hatoltak elveszettségének rezdülései. Valaki nem is olyan régen, nagyon összetörte és még mindig nem heverte ki annak a bizonyos valakinek az elvesztését. Hallgattam és közben őt figyeltem, az első emberi reakciót láttam tőle, amióta megismertem; beletúrt a hajába, összekócolva az eddig is elégé szerteszét álló fürtjeit, idegesen, fojtott indulattal elnézett az útra, majd a földre, s csak utána rám.
       -      Az igazság nagyon fontos dolog, sajnálom, ha te nem így látod.
       -      Nem azt mondtam, hogy nem fontos. Azt mondtam, hogy a hazugság sem árt néha. Például, ha nem ismered be, hogy drogozásért rúgtak ki az előző iskoládból Miss. Cavell nem szállt volna rád.
       -      Nem számít, akkor pár hónap múlva pécézett volna ki magának. Valószínűleg tényleg megkönnyítettem volna a dolgomat egy kis ideig, de az igazság mindig kiderül.
       -      Az, hogy drogozol? Miért kellene ennek igazságnak lennie pár hónap múlva?
   Megvonta a vállát. Visszavette arcára az üresség maszkját, amit egy mély sóhajjal fogadtam. Újból elindultunk, már csak pár háztöbbnyire volt az apró kertes ház, ahol laktam. Nem akartam magára hagyni, de a búcsú pillanata egyre közeledett, s míg eddig le akartam rövidíteni az utat, most a legszívesebben a százszorosára nyújtottam volna. Megindított a magánya és ösztönösen enyhíteni akartam.
      -      Szűz vagy még? - Felé fordultam, mégis miféle kérdés ez? Egyáltalán, hogyan jön ide, vagy mi köze van hozzá? - Sajnálom, nem akartam paraszt lenni.
      -      Az vagyok, bár nem tudom, hogy ez miért tartozna rád.
      -      Nem tartozik rám, csak kíváncsi voltam.
      -      Nehéz elképzelni rólad, hogy valamire is kíváncsi tudsz lenni - megálltam a fekete kapu előtt. Dante elővett egy cigit, majd rágyújtott.
      -      Nem vagyok annyira szörnyű, mint amilyennek hiszel - fújta ki a füstöt, de gondosan nem felém tette, annak ellenére, hogy szemben álltunk egymással.
      -      Egyáltalán nem tartalak szörnyűnek és leginkább próbálok semmit nem hinni rólad.
      -      Helyes.
      -      Miért?
      -      Az emberek azt hiszik, megismerhetnek egy embert, de ez nem igaz. Hisznek róla valamit, ezt a hitet ápolják is, majd sírnak, amikor rájönnek, hogy arról az emberről alkotott képük hamis.
   Felnevettem, Dante pedig mosolygott, ami a hideg ellenére felmelegítette a gyomromat. Egészen jól állt neki, ha mosolyog.
       -      Tudod, filozófusnak kéne menned.
       -      Nem állna túl jól a szemüveg. Egyébként meg, te is meg fogod ezt ismerni egyszer, hívhatod akár az Elveszettség melódiájának is. Reménykedj benne, hogy minél később jön el az a perc, amikor te is a részese leszel.
       -      Ennél költőibb kifejezést nem találtál rá? Esetleg a Magány dallama?
   Dante tovább mosolygott. Ideje volt búcsúznunk, de egyáltalán nem vitt rá a lélek, hogy én kezdjek neki. A fiúnak sem akaródzhatott annyira elmenni, mert csak tovább szívta a cigijét és közben hol engem, hol a földet figyelte.
       -      Mikor fogom megismerni az Elveszettség melódiáját? - komolyan a szemembe nézett.
   Annyira szomorúnak tűnt, mint egy kivert kutya, aki csak az utcákat rója, hátha talál valakit, aki végre befogadja. Bármennyire is idegen volt tőlem az érzés, én akartam az lenni, aki befogadja és gondoskodik róla.
       -      A te érdekedben remélem, hogy soha - eldobta a cigijét, aztán rátaposott, a házra nézett. - Szép - állapította meg.
       -      Én is szeretem - végig néztem az épületen, kétemeletes volt, fehér falakkal és kék tetővel, ápolt kiskerttel a bejárat előtt.
       -      Pénteken lesz egy házibuli, ahova meghívtak. Van kedved eljönni velem?
   Tényleg meghívott magával valahova? Ez olyan, mint egy randi? Még soha nem voltam randin, egyáltalán nem találkoztam fiúkkal, sőt, még házibuliban sem voltam. Izgatott lettem, igazán kíváncsi voltam rá, hogyan is zajlik egy ilyen este, ugyanakkor nem akartam, hogy Dante ezt randevúnak vegye. Kedveltem és vonzódtam hozzá, de csakis barátként.
       -      Lehetséges - idegesen beharaptam az ajkam, hogyan hozzam a tudtára, hogy ez nem randi? - De nem szeretném, ha félre értenéd, én...
       -     Pannonius képzősök lesznek ott - vágott közbe tárgyilagosan. - Ez egy házibuli és nem randi. Engem nem érdekelnek a lányok.
       -      A fiúk érdekelnek talán? - kérdeztem csendesen, nem akartam elítélni homoszexualitás miatt, ezért próbáltam lehetőleg minél finomabban kideríteni az igazságot, bár valami szomorúan felsírt a gondolatra, hogy Dante melegebb a kelleténél.
       -     Dehogy - mordult rám.
       -     Akkor hogy értetted, hogy nem érdekelnek a lányok?
   Legyintett egyet, rám mosolygott, aztán hátra arcot vett és elindult vissza az iskola felé. Megcsóváltam kicsit a fejem, előkapartam a kulcsomat, majd bementem. Gondolataimat megpróbáltam összevakarni a padlóról, de semmire nem mentem velük. Felmentem a szobámba, aztán elővettem a Búcsúkeringőt. Ideje, hogy még mélyebbre merüljek és ne csak lábujjhegyen járkáljak az ingoványoson. Felolvasztott arany voltam, aminek ideje volt megkövülnie egy másik formában, mint amiben eddig létezett.

   Este volt, mire képes voltam elszakadni a könyvemtől. Forgott a gyomrom, az érzés rám telepedett. Az elszakadás azt jelentette, hogy ezzel a könyvvel is végeztem. Bekapcsoltam a gépemet, aztán beültem vele az ágyba. Megkerestem Dantét facebookon, bejelöltem, és a profilját kezdtem nézegetni. Nem sok mindent osztott meg magáról, volt vagy ötszáz ismerőse, pár kilinkelt youtube videója és pár értelmetlen kiírásra, amire főleg a Pannonius középbe járok válaszoltak.
   Visszajelölt, fent volt cseten, ezért rá írtam:
-          Szia: )
-          Szia – nagyon gyorsan jött a válasz, mintha épp ő is készült volna nekem írni.
-          Mi a helyzet?
-          Semmi. Ott?
-          Elolvastam a Búcsúkeringőt.
-          Tetszett?
-          Még nem tudom.
-          : ).
   Meglepett, hogy interneten keresztül sokkal könnyebb vele beszélgetni. Az iskola utáni beszélgetésünk jutott eszembe. „Elveszettség melódiája, Magány dallama” – mosolyognom kellett ezeken a szavakon. A magány túl durva, erős kifejezés ilyen fiataloknak, mint mi és az elveszettség is. Tizenhét év óta először éreztem magam kamasznak, egy érzelmi tacskónak, aki nem tudja felfogni ezeknek a szavaknak a mélységét, csupán használja őket, de nem érti jelentőségét.
-          Mit csinálsz? – kérdeztem, próbálva keríteni egy témát, amiről beszélgethetünk, mert nem akartam elengedni, s nem akartam, hogy meghaljon kettőnk között az új kapocs.
-          Iszom és cigizek. Te?
-          Zenét hallgatok. Mit iszol?
-          Vodkát. Milyen zenét? – átlinkeltem neki a komor számot, ami jelenlegi hangulatomat a legjobban jellemezte. October and April volt a címe, az egyik legszebb duett, amit valaha hallottam.
   Pár hosszú perc után jött csak a válasz, valószínűleg belehallgathatott. – Szép. Azt hiszem, én vérbeli november vagyok.
-          Miért?
-          Mert november közepén születtem: D
-          Akkor hamarosan itt a szülinapod. Tizennyolc?
-          Aha.
-          Én utálom a szülinapokat.
-          Miért?
-          Mert nem szeretek egyre öregebb lenni. Kiábrándító. Hamarosan a harmincadik szülinapom jön majd, és úgy halok meg, hogy fogalmam sincs semmiről. Nem mintha fontos lenne, végül is minden ember így hal meg.
-          Ha van valami, ami számít, akkor nem fog annyira fájni a halál, és a közeledtétől sem félsz.
   Elgondolkodtatott. Mi az, ami nekem számít? A jó jegyek, az hogy kitűnő legyek. Mindezt miért? Ösztöndíjjal be akarok kerülni egy jó egyetemre, de az már nem számított, hogy milyen szakra. A fontos az volt, hogy sok pénzt keressek és segíthessek anyunak, aki egész nap keményen dolgozott, hogy fenntarthassa a házat és kettőnknek normális megélhetést biztosítson.
   Így végig gondolva rosszullét fogott el. Hogy élhetek azért, hogy majd egyszer sok pénzt keressek? Erős hányingerem lett. Mi van, ha holnap meghalok? Akkor teljesen mindegy lesz. Nem lehet, hogy a pénz a legfontosabb dolog az életemben!
-          Neked mi az, ami fontos? – írtam a fiúnak.
-          Nincs semmi.
-          Akkor te miért nem félsz tőle?
-          Mert nekem már mindegy. Az élethez nincs kedvem, a halál talán majd megvált.
   Durva szavak voltak ezek egy tizennyolc éves fiatal fiútól. Megsajnáltam és a bennem élő késztetés, hogy megismerjem, legalább a duplájára nőtt. Érteni akartam és segíteni neki, bár nem tudtam mi okból érzek ilyesmit.
-          Miért hiszed, hogy a halál megvált?
-          Ha meghalok, semmire nem fogok emlékezni az életből, elmúlók élni, ennél nagyobb megváltás, nem hiszem, hogy létezik: D
-          Nem kellene vágynod a halált, fiatal vagy még hozzá.
-          Elég mocskos vagyok ahhoz, hogy ne tudjam elviselni az életet.
-          Miért vagy mocskos?
   Legalább kétszer végig hallgattam a számot, mire láttam, hogy gépelni kezd. Kíváncsiságom neki feszült a tudatomnak, nem vágytam a válaszát, hanem egyszerűen követeltem magamnak. Egy ragadozónak éreztem magam, aki becserkészte az áldozatát, s egyre mélyebbre ereszti benne a karmait, hogy aztán soha se engedje el.
-          Nem akarsz felvenni skypera? Nem szeretem ezt a csetet.
-          Nincs skypeom, de akkor telepítem. Mi az email címed?
   Leírta, én pedig gyorsan letöltöttem a programot, utána pedig telepítettem. Soha nem használtam, mert nem volt rá szükségem. Ha nagy ritkán valakivel beszéltem, akkor azt facebookon tettem meg, bármennyire is zavart engem is a cset. Felvettem és rögtön láttam, hogy visszaigazolt. A kérdésemre még mindig nem kaptam a választ és tudtam, hogy még egy jó darabig nem is fogok. Dante rózsa módjára nyílt, nem pedig tulipánként.

   Tizenegy óra is elmúlt, amikor hallottam anyut hazaérkezni. Elköszöntem Dantétól a jó pár órás beszélgetés után, aztán lementem hozzá. Egykor fiatalos arcán ráncok jelentek már meg, nyúzottnak és elcsigázottnak tűnt. Rám mosolygott.
-          Szia, kicsim. Milyen volt az iskola? – letette nehéz szatyrát az ebédlőben egy székre, aztán oda jött hozzám és adott két puszit.
-          Olyan, mint mindig – megvontam a vállam és szomorúan figyeltem, ahogy kipakolja a bevásárló szatyorban lévő dolgokat.
   Mindig rosszul éreztem magam, ha rá néztem. Nagyon szeretem, de tudtam, hogy teher vagyok neki. Már rég elköltöztünk volna, ha nem lett volna ennyire közel az iskolámhoz a házunk. Egy kisebb házat vagy lakást, sokkal könnyebb lett volna kifizetnie, mint ezt a kétemeletes palotát. Bűntudatom lett. Ha én nem lennék, anyunak sokkal könnyebb lenne. Arra is gondoltam már, hogy iskola mellett dolgozni kezdek, anyu persze tiltakozott, de én mégis próbáltam munkát keresni, azonban egy hostess cégen kívül mást nem találtam, azokról meg annyi rosszat hallani, hogy végül hagytam az egészet a fenébe.
   Bárcsak segíthetnék neki valahogyan! Oda mentem a székhez és beraktam a hűtőbe pár dolgot. Apu már kiskoromban meghalt, télen karambolozott, a kocsija megcsúszott és átment a másik sávba. Nem emlékeztem rá, nem is ismertem, mégis fájdalommal töltött el, ahogy rágondoltam.
-          Van egy új srác – mondtam csak úgy.
-          És milyen? – mosolygott rám cinkosul, mintha az, hogy megemlítettem, már azt jelentené, hogy tetszik is nekem.
-          Fura – válaszoltam félvállról, remélve, hogy ezzel megfosztom téves gondolataitól.
-          Hogy értve fura? – elővette a tegnapi vacsora maradékát. – Ettél ma már? – bólintottam, ezért csak egy tálra szedett magának.
-          Csak olyan, fura, fura – forgattam meg a szemem. Vizet melegítettem és neki láttam, hogy csináljak két teát magunknak.
   Anyu leült a megmelegített étellel a faasztalhoz, aztán enni kezdett, de közben egy másodpercre sem vette le rólam a szemét. Valamit sejtene? Az nem lehet, ennyi szóból, nincs az a valaki, aki valamit is sejthetne. Bár az anyukáknak tökéletes megérzései vannak, az egyszer biztos, mintha a belőlük született gyerek minden lélekrezdülését érzékelnék.
-          Milyen volt a munka? – kérdeztem, hogy eltereljem az előbbi témáról a figyelmét.
-          Fárasztó. Mr. Charlestone egyre idegesítőbb – enni kezdett én pedig hagytam.
   Anyu egy bankban dolgozott, reggel tíztől, este nyolcig. Nem csak banki ügyintéző volt, mert a főnöke Mr. Charlestone munkája nagy részét is rásózta, így mint titkárnője is el kellett végeznie feladatokat, amik csak jobban kimerítették, mintha egyszerű alkalmazott lenne.
-          Vettem neked egy könyvet, a táskámban van – felállt, elöblítette a tányérját, aztán berakta a mosogatógépbe.
   Oda mentem fekete aktatáskájához, kinyitottam, majd kivettem belőle a vastag kötetett. Eleinte nem értettem miért vett nekem könyvet, de ahogy megláttam a címét, minden részlet a helyére került. Összeszorult valami a szívemben, ahogy elolvastam: Felsőoktatási útmutató – állt rajta. Ujjaim akaratlanul ráfeszültek, ahogy a láthatatlan ujjak a szívemre. Ránéztem és erőszakkal mosolyogni próbáltam.
-          Köszönöm.
-          Nézd át, minden iskola ponthatára benne van. Hamarosan le kell adnod a jelentkezést.
   Bólintottam. Nem bírtam letenni a könyvet, a hónom alá vettem és megfogtam a bögrémet. Valami meg akart szakadni bennem, üvölteni, tiltakozni, de én néma maradtam. Nem haragudtam anyura, nem tudtam rá soha haragudni, a bűntudatom viszont emésztő forrósággal áradt szét bennem. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de a szavak torkomra forrtak, már azért a köszönömért is keményen meg kellett küzdenem a hangszálaimmal.
-          Pénteken csak későn végzek, van egy üzleti vacsorám – keserűen rám mosolygott, valóban sajnálta, ami csak rosszabbá tette a helyzetemet.
-          Pénteken lesz egy buli, ahova meghívtak. Elmehetek? – kérdeztem. Talán nem a legjobb pillanat volt, mert idegesen tördeltem az ujjaimat, de miután még soha nem kértem engedélyt arra, hogy elmenjek, így azt sem tudtam mikor kell ezt megkérdezni egy szülőtől, vagy egyáltalán, hogyan.
-          Persze, de szeretném, ha egyre itthon lennél. Hol lesz? Nem akarom, hogy este egyedül sétálj. Esetleg elmehetek érted.
-          Az új srác hívott meg – idegesen beharaptam az ajkam és lesütöttem a szemem, amikor anyu egy „én-mindent-tudok” pillantással nézett rám. – Ma is hazakísért, gondolom, megtenné a buli után is, ha megkérem.
-          Rendben van, de ha még sem, akkor szeretném, ha felhívnál.
-          Oké.
   Felmentem a szobámba a bögrémmel és a könyvvel. Remegő kézzel tettem le az asztalomra. Visszamentem az ágyamhoz a laptopomhoz, de félszemmel folyamatosan a könyvet figyeltem. Az asztali kislámpa fénye félig megvilágította, míg a másik fele árnyékban lapult. Hihetetlen szorongás uralkodott el rajtam, kezemet ökölbe szorítottam, hogy enyhíteni tudjam a bennem tomboló erőket. Hosszan, hangosan fújtam ki a levegőt. Az a könyv késként feküdt azon az asztalon, ami csak arra vár, mikor vághat bele mélyen a húsomba és szabhat ki belőlem egy formás kis darabot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése