2013. február 18., hétfő

Negyedik

Dante



   Mélyen leszívtam a következő slukkot. Marta a torkomat, kesernyés ízét a számban éreztem, hatását pedig tudatomban. Egyre zsibbadtabb és könnyebb lettem, míg a pulzusom az egekbe ugrott. Az eget néztem, a borongós felhőket, amik kisebb zivatarról árulkodtak. Kifújtam a füstöt, újból beleszívtam és hosszan bent tartottam, hogy a leghatásosabb legyen.
   A világ már a harmadik kifújás után változni kezdett. A színek élénkebbek lettek, a formák viszont elmosódottabbak. A könnyed érzés átterjedt a testemre, gondtalannak és szabadnak éreztem magam, végtelenné váltam. Két perc alatt elszívtam a tekert cigit, utána ledobtam egy csatornába. Az iskola bejáratát figyeltem. Nem olyan távol tőlem emberek és tanárok haladtak el, akik nem láthattak rám, s nem is sejtették mit teszek éppen oly közel hozzájuk, mégis oly távol.
   Kiszáradt a torkom és az ajkam, úgy éreztem szemhéjaim félig leereszkedtek, pedig tudtam, hogy nem, csak a pupillám lehetett túl nagy. Zsebre raktam a kezem. Undorodtam a drogoktól, gyűlöltem magam, amiért újra és újra betépek, vagy berúgok, de másképp nem tudtam elviselni a fájdalmat, amit Emily emléke okozott bennem. Én tettem tönkre mindent, a lelkiismeretem nem hagyott élni, csak ha elkábítottam magam. Én tehettem mindenről és ezt épp ésszel nem lehetett feldolgozni.
   Liliumot figyeltem, aki a másik utcáról ment a kapuhoz. Szürke szövet kabát volt rajta, világoskék farmer és egy egyszerű csizma. Mindezekhez társult válltáskája, ami kék-sárga kockás volt. Szörnyű. Vagy nem érdekelte mit visel, vagy ezt találta szépnek. Miután ezt az össze nem illő szín kavalkádot senki nem találta volna szépnek, arra a következtetésre jutottam, hogy egyáltalán nem érdekli, mit visel.
   Különös lány volt. Elindultam befele. Szelídnek, ártatlannak és törékenynek tűnt, egy egyszerű teremtésnek, akiben nincs semmi. Ezt gondoltam róla elsőre, de mikor tegnap leállt velem vitázni, megláttam a kék szemeiben morajló mélységét. Egyáltalán nem volt egyszerű lány, sem szelíd. Szenvedély rejtőzött benne, ami kicsit felkeltette az érdeklődésemet, bármennyire is próbáltam tagadni.
   Lilium az alagsor felé tartott. Követtem. Minek jön ide? Oh, basszus! Testnevelés óra az első óránk. Semmi váltás ruha nem volt nálam. A lány bement a női öltözőbe, én pedig a fiúba. Le kellene valakiről írnom az órarendet. Elkérem Liliumtól skypeon.
   A fiú osztálytársaim nagy része már átöltözött. Leültem a padra, rákönyököltem a térdeimre és a padlón lévő egyik fekete pontot figyeltem. A srácok beszélgettek, amit a fű miatt nagyon hangosnak hallottam és meglehetősen irritáló volt. A fekete lyukat figyeltem. Én is egy ilyen piszok vagyok a padlón, aki annyira sem érdemes, hogy feltakarítsák. Belemerültem az érzésbe, de az kilökött magából, idegenné vált a saját lelkem. Betépve soha nem tudtam érezni és ez volt az, ami miatt annyira szeretem drog hatása alatt lenni. A bőröm, sűrű, tömött anyagnak tűnt, hangyák mászkáltak alatta. Ha valaki megérintett volna, azt ezerszer jobban érezném, mint tisztán.
   Fizikailag épp voltam, a lelkem viszont eltemettem pár órára.
-          Jó reggelt srácok – egy magas, idős, jó súlyban lévő férfi lépett be az öltőzőbe. A fiúk felsorakoztak én pedig felálltam a padról. Úgy éreztem dülöngélek, de tudtam, hogy ez csak agyam csalása, igazából szálfa egyenesen állok egy helyben. – Kint elég hideg van, de nem fogunk belehalni, bemelegítünk a teremben, aztán kötelezően tizenöt kör mindenkinek a pálya körül.
   Igazi kemény fickó – állapítottam meg magamban. Ajka fölött sötétbarna bajusz, haja rövidre nyírva, zöld szemei fénytelennek és tompák. Ez jellemző volt a tanárokra; belefáradnak a munkájukba és elvesztik a hitüket, ekkor lelküknek minden világító fénypontja semmivé lesz. Pedig ők igazán jól indulnak az életben: igazi, vérbeli humanisták, akik nevelni és tanítani akarnak. Mindig is tiszteltem a tanárokat, de a fű miatt ez a tisztelet többszörösére erősödött bennem. Van joguk az élethez. Nem úgy, mint nekem.
-          Te vagy az új fiú? – nézett rám, majd végig mért. – Nem tudtad talán, hogy testnevelés órád lesz?
-          Sajnálom, de nem – válaszoltam, egyenesen a szemébe nézve.
-          Hallottam a többi tanártól, hogy igazi bajkeverő vagy – jegyezte meg, azzal megdörzsölte az állát. – Igaz ez, fiam?
   Nem tetszett, hogy fiamnak hív, de különösebben nem zaklatott fel.
-          Nem tartom magam annak.
-          Jó válasz – bólintott egyet. – Többet ne forduljon elő, hogy nem hozol magaddal váltás ruhát. Ma a padon maradsz.
   Nem válaszoltam, ő pedig ellépett az útból a többiek pedig elindultak kifele. Követtem őket. Jobb dolgom egyébként sem lett volna. A teremben alaposan megdolgoztatta őket a tanár, én pedig a bordás falnak dőlve figyeltem őket. Egy magas, görnyedt hátú srác lépett hozzám, aki ugyanúgy nem volt átöltözve, mint én. Valószínűleg az osztálytársam lehetett, csak eddig nem vettem észre, amiben semmi meglepő nem volt, nem szoktam megfigyelni az embereket.
-          Szia, Matt vagyok – nyújtott kezet. – Gyógytesire járok, ezért nekem nem kell részt vennem az órákon – magyarázta rögtön. Kezet ráztam vele. Igazság szerint egyáltalán nem érdekelt, miért nem vesz részt az órán. – Hogy tetszik az új osztályod?
   Megvontam a vállam. Éppen azt számoltam hány bordás fal van a hatalmas teremben, így nem is igazán figyeltem rá. A gondolatok egymást kergették a tudatom falai között, fogócskáztak; hol az egyik került előtérbe, hol a másik, úgy váltakoztak, hogy képtelenség volt megfogni őket. Ha sikerült is az egyiket megragadni, jött a következő, s az előző kifolyt a kezeim közül és egy perc múlva már nem emlékeztem rá. Ilyen az élet is: történnek dolgok, de bizonyos időn belül elfelejtjük őket. Főleg, ha nem akarunk annyira megszabadulni tőlük, mert ha folyamatosan azon vagyunk, hogy elmeneküljünk előlük, akkor üldözni fognak.
-          Én szeretem – vonta meg ő is a vállát. – Tudod, már melyik különórát fogod választani?
-          Kötelező a különóra?
-          Nem, de jó pont a tanároknál és nincs olyan, aki legalább egyre ne járna.
   Engem nem érdekeltek a jó pontok, ezért rögtön elvetettem, hogy valamelyik különórára is bejárjak. A tanár elindult kifele a diákokkal én pedig követtem őket. Matt levakarhatatlan piócaként tapadt rám.
-          Végre. A lányok kint vannak, legalább élvezhetjük a látványt – úgy vigyorgott, mint valami perverz disznó, éljen az édes kamaszkor.
   Kiértünk, a fiúk rögtön neki láttak a kötelező futásnak. Leültem a lépcsőre, rákönyököltem a térdeimre és próbáltam feloszlani a homályba, ami körbe kerített és elzárt a világtól. A lányok az udvar másik felén melegítettek be, egy kissé köpcös tanárnő mutatta nekik a feladatokat, ők pedig legjobb tudásuk szerint próbálták mozdulatait leutánozni. Lilium feltekerte hosszú haját, fekete harisnyanadrág volt rajta, fehér hosszú póló és egy melegítő felső. Ez a szerelése sokkal elfogadhatóbb volt, mint amiben reggel láttam.
   Elnéztem a fák és a pad irányába.
   Az ég sötétszürke volt.
   A fű megsárgult.
   Kupacba gereblyézték a lehullott leveleket. Egyszer engem is így kaparnak össze és tesznek egy kupacba.
   A levegő hűvös volt, s egy kis szél is támadt.
   Perceken belül esni fog.
   Az ég sötétszürke volt.
   A fű megfakult.
   A világ, tükre a lelkünknek, annak, amit láthattunk. Annak, amit látni tudunk.
   Az égen felhők takarták el a napot.
   A fák sivárak voltak.
   A fű elszáradt.

   Kilenckor találkoztunk Liliummal az iskola előtt, ahogy előre megbeszéltük. Nem tudtam miért is hívtam meg Jeremy bulijába, de már el volt döntve a dolog, semmi kedvem nem volt visszavonni a meghívást. Leszálltam a buszról, rögtön kiszúrtam a lányt. Szürke kabátja alatt fehér, kötött pulcsit viselt, ami a combja közepéig is leért. Megbénított a látvány. Kék szemeivel kedvesen nézett rám, hosszú világosbarna haja a derekáig ért és laza hullámokba ölelte körbe.
   Angyal? Angyal, aki azért jött, hogy megmentsen?
   Oda sétáltam hozzá, talán a fél üveg vodka túl sok volt bemelegítésnek.
-          Szia – köszönt és zavartan intett is hozzá.
-          Szia – fejemmel a busz felé böktem, majd elindultam.
   Lilium követett, próbáltam kerülni a tekintetemmel. Féltem, hogy bemocskolom, ha ránézek. Felszálltunk, én pedig leültem egy két személyes ülőhely ablak felőli részére.
-          Anyu azt mondta, hogy egyre legyek otthon – szólalt meg zavartan és idegesen.
-          Rendben, hazakísérlek majd – hátra dőltem az ülésen.
   Nekem már semmi ilyesmit nem mondtak a szüleim. Leginkább semmit nem mondtak. Úgy voltak vele, hogy amíg a jegyeim jók, nem szólnak bele, hogy mikor mit csinálok, meddig maradok ki. A cigivel eleinte volt gondjuk, de pár éve azért sem szóltak már. A szemetesembe helyezett vodkásüvegekről nem tudtam mit gondolnak, nem mintha számított volna. Abban bíztak egyszer kinövőm mindezt, felejtek majd, s akkor minden visszatér a régi kerékvágásba.
   Én nem is emlékeztem rá, milyen is az a „régi kerékvágás”. Ilyen az ember, van, amit nagyon könnyen elfelejt. Azt sem tudtam például, mióta is járok az új iskolába, nem emlékeztem a tegnapi napomra sem, viszont voltak képek, amiktől tudatosan sem tudtam megszabadulni.
   Egy nevetés. Egy pillantás. Barna szemek, amiket olyan hosszan figyeltem. Kezemben éreztem Emily sötét hajának az érintését, s aztán kifolyt onnan. Lavina indult el bennem, amit meg akartam akadályozni, képek tömkelege árasztott el, maga alá temetve. Kifele bámultam az ablakon, összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
-          Soha nem voltam még házibuliban – erőszakkal kényszerítettem magamat, hogy felfogjam Lilium szavait. Mennyire ártatlan!
-          Ittál már valaha alkoholt?
-          Nem.
-          Cigi?
-          Soha.
   Tisztább, mint az gondolni mertem volna. Ezt a lányt még nem érintette meg fiú, talán nem is csókolózott eddigi életében. Tiszteltem. Elég szép volt ahhoz, hogy bármelyik srácot megszerezze, aki kell neki, ő viszont nem tette. Romantikus alkat lehetett, aki az igazi nagy Ő –re vár, nem is sejtve, hogy a szerelmes, romantikus filmek és regények mekkorát hazudnak, s amikor megismeri a szerelmet, rögtön megismeri majd a gyűlöletet is.
   A legszívesebben összetörtem volna. Néma harag fogott el. Irigyeltem. Aztán mindkettő elmúlt. Én is voltam ilyen, tizenkét évesen, aztán felnőttem. Neki is eljön majd az ideje, amikor megismeri a valóságot.
-          Most leszállunk – álltam fel, ő felpattant és oda sétált az ajtóhoz, benyomva a leszállás jelzőt.
   Mosolygott és izgatottnak látszott. A legszívesebben bekebeleztem volna, hogy nekem adja az ártatlanságát, s az erejét. Az ő erejével úgy éreztem, megtisztulhatnék a sok rám rakodott mocsoktól, fertőtlenítőszerként, fémkefével vakarná le rólam a szennyeződéseket. Kivertem a gondolatot a fejemből, nem akartam bántani, már pedig ha ezt a gondolatmenetet tovább folytatom, előfordulhat, hogy rossz dolgokat indítok el. Végzetes következményekkel járó dolgokat.
    Elfelejteni viszont nem tudtam, csak elzárni a többi keserűség és fájdalom mellé. Az ő ereje képes lenne engem felemelni. Ebben biztos voltam és vágyat éreztem a felemelkedésre. Akartam, hogy megmentsen.
   Gyűlöltem magam, mert tudtam, hogy ezt soha többet nem tudom majd kiverni a fejemből.
-          Írtam neked egy órarendet – átnyújtott egy összehajtott papírt, én pedig zsebre raktam.
-          Köszönöm – préseltem ki magamból nehezen. Ha tudnád kislány, mit művelnék veled a legszívesebben, biztos, hogy nem tennél nekem szívességet!
-          Hányan lesznek? – kérdezte, ahogy lefordultam a következő sarkon.
   Az éjszaka sötét volt, hideg, az utcán alig adott fényt pár lámpa, a családi házak pedig sötét óriásként emelkedtek ki a földből, körbe zárva minket. Fény szűrődött át az ablakaikon, de ez sem oldotta félelmetesen otthonos közegüket, amitől rosszul voltam.
-          Nem tudom, szerintem csak harmincan vagy negyvenen.
-          Huh, csak? Miért, máskor többen szoktak lenni? Nekem ez is rengetegnek hangzik!
-          Jeremy szülei azóta nem mernek elutazni, mióta rendezett egy hatalmas bulit, amin legalább háromszázan voltak. Szerencsére azonban a cégük miatt muszáj néha külföldre menniük, nagyjából minden hétvégén.
-          Háromszázan? Te jó ég! – hüledezett. Felé néztem, idegesen tekergette az egyik tincsét.
   Fájt az ártatlansága. Nem kellett volna ide hívnom. Én tényleg nem akartam bántani, vagy bemocskolni. Oda értünk a hatalmas családi házhoz, ahol a kertben pár jó páran álldogáltak és iszogattak. Besétáltam, kemény diszkó zene dübörgött, de nem túl hangosan – Jeremy tartott már a szomszédoktól, akik nem egyszer hívták ki a rendőrséget.
   Besétáltam és közben végig figyeltem Liliumra, aki kíváncsian nézett körbe. Hát, nem harmincfős buli volt, legalább háromszor annyian lehettek a háromemeletes házban.
-          Cső, Dante, örülök, hogy eljöttél – Jeremy száznyolcvan centi volt, hetvenöt kiló, szőke hajú és kék szemű. Igazi Ken –baba. Elkapta a karom és magához ölelt, megveregette a hátam, majd elhúzódott. Jócskán részeg volt már. – Ki ez a csaj? – nézett Liliumra.
-          Az új osztályomba jár, Lilium, ő itt Jeremy – mutattam be őket egymásnak.
   A lány szelíd mosollyal kezet nyújtott a barátomnak, de ő csak megjátszott értetlenséggel nézett rá, majd szorosan átölelte. Hát igen, Jeremyben semmi szégyenlőség nem volt. Lilium zavarában viszont elpirult és úgy lemerevedett, mint egy nyúl, aki rókát lát. Tapasztalatlansága ellenére, legalább megérzi a veszélyt. A barátom soha nem volt az a válogatós fajta; szerette a lányokat, főleg a csinos, szép lányokat. Tudtam, hogy az este folyamán nem egyszer próbálja majd becserkészni, leitatni és elcsábítani.
   Beszélgetni kezdtek, miközben hozzám újabb és újabb emberek jöttek, hogy üdvözöljenek és az új iskolámról kérdezzenek. Osztálytársak, évfolyamtársak, beszédbe elegyedtem velük, magamhoz vettem egy üveg vodkát is, de nem voltam hajlandó magára hagyni a lányt, fél szememet végig rajta tartottam. Jeremy egy poharat rakott a kezébe, bíztatta, gondolom arra, hogy fenékig ürítse ki.
   Sajnáltam Liliumot. Lehet, hogy érezte a veszélyt, de túlságosan naiv volt és ostoba, hogy értse a barátom viselkedését és túlzott figyelmét.
-          Milyen az új suli? – kérdezte Brad.
-          Ugyanolyan, mint az előző. Változtak az arcok, a vakolat, de lényegében semmi sem.
   Brad felröhögött, sörös üvegét a vodkásomhoz koccintotta.
-          Egészségedre! – Belekortyolt, aztán elnézett ő is Lilium felé. – Ő veled érkezett? Nem a mi sulinkba jár – láttam a szemén, hogy neki is tetszik a lány, úgy méregette, mint egy darab húst.
-          Az osztálytársam – vontam meg a vállam.
   Zavart, hogy ekkora népszerűségnek örvend. Féltettem ezektől a srácoktól. Lehet, hogy a buli tele volt lányokkal, de Lilium kilógott közülük; ragyogott a sok kihívóan felöltözött, agyon sminkelt liba között. Nem volt annyira szép, mint a Pannonius képző modell lánykái, de a természetessége frissítően hatott. Fehér liliom volt a sok hervadt rózsa között.
-          Csinos – hümmögött Brad. – Szerinted Jeremynek összejön ma este?
   Nem tudtam. Jeremynek mindig összejött, ha akart egy lányt, Liliumot pedig nem ismertem, hogy tudjam, hogyan reagál egy ilyen helyzetre. A legtöbben elolvadtak Jeremytől, a figyelmétől, kedvességétől, szépnek érezték magukat, amiért egy ilyen tökéletes srác őket részesíti előnyben más lányokkal szemben. Lilium szűz volt, lehet, hogy csak azért, mert még soha nem volt alkalma lefeküdni senkivel és nem azért, mert annyira ártatlan lett volna, mint amilyennek én képzeltem.
   Nem akartam csalódni, ezért nem feltételeztem semmit.
-          Ha nem, akkor majd nekem – vigyorgott rám, kivillantva tökéletes fogsorát.
-          Szakítottatok Bertával? – vontam fel a szemöldököm.
-          A szerelem kihűl – belekortyolt a sőrébe. – Két évig voltunk együtt, ideje volt szétmennünk. Fiatal vagyok, élni és szórakozni akarok.
   Sokáig beszélgettünk, az ital egyre gyorsabban fogyott, ahogy a cigim is. Észre sem vettem, hogy Lilium eltűnt a látókörömből és Jeremyt sem találtam, amikor körbe néztem. Ideges lettem. Próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem érdekel, ha lefekszenek, de ez nem így volt. Tiszteltem a lányt, értékeltem, ami egy cseppnyi reményt adott nekem. Féltem elveszíteni ezt a reményt, főleg ilyen gyorsan.
   Otthagytam a haverokat és elindultam, hogy megkeressem a párost. Ha Jeremy leitatta a lányt, akkor legalább hazaviszem, mielőtt ágyba fekteti valamelyik szobába és a combjai közé furakodik. Rohadt rossz ötlet volt ide hoznom. Ez egy teljesen más világ, mint amit ő ismer, s nem ide való.
    A földszinten sehol nem találtam egyiket sem, ezért kisétáltam a kertbe. Az egyik bokorban már hánytak, míg az örökzöld fák mellett rögtönzött smár-kapcsolatok jöttek létre. Forgott a gyomrom.
   Nevetésre figyeltem fel. Csilingelő, dallamos kacagás volt, minden mesterkéltség nélkül. Ez csakis Lilium lehet. Átmentem a hátsó udvarra a ház mellett. Lilium a hinta ágyban ült, Jeremy pedig a hintaágyat kerülgette, mint valami ragadozó, aztán leült mellé, annyira közel hozzá, hogy testük összeérjen. Zavart, hogy a lány megengedni neki az intimitást.
-          Kérsz még? – nyújtotta neki a whiskys üveget Ken-baba, miután alaposan meghúzta.
-          Nem, már eleget ittam – utasította el vidáman.
-          Csak pár kortyot a kedvemért – kérlelte.
-          Nem, köszönöm – Lilium nyugtalan lett, idegesen játszani kezdett a hajával, a jókedve is elmúlt.
-          Hé, ne csináld ezt – Jeremy megfogta a kezét és lassan közelebb hajolt hozzá.
   Zsibbadt, részeg tudatom felfogta, hogy meg akarja csókolni, de nem akadályoztam meg. Egy hosszú percig közbe akartam lépni, aztán lemondtam a dologról és inkább rágyújtottam egy cigarettára. Nem számít. Nem érdekes. Újabb reményt temettem el magamba. Már fordultam volna el, amikor láttam, hogy a lány felpattan a hintaágyról, majd zavartan hadarni kezd: - Sajnálom, én nem akartalak félre vezetni, de én semmi ilyesmit nem akarok. Most megyek, megkeresem Dantét – azzal faképnél hagyta Jeremyt és elindult vissza a házba.
   A remény másodpercek alatt széttörhet, s pillanatok alatt újra éledhet a hamuból, ahogy egy főnix madár. Visszamentem a szobába, Lilium pár perc múlva talált rám.
-          Szia – köszönt kedves mosollyal.
-          Szia – viszonoztam a mosolyát. A részegség feloldott kötelékeim alól. – Mi a helyzet?
-          Semmi – körbe nézett, a táncoló embereket figyelte, akik vadul csókolóztak a nappali közepén, vagy kisebb csoportokban próbáltak minél több italt a gyomrukba jutatni. – Hamarosan egy óra lesz – mondta idegesen és feszülten.
-          Szeretnél menni?
   Aprót bólintott, aztán zavartan megrázta a fejét. – Hazatalálok, maradj nyugodtan. Találkozunk az iskolában! – intett egyet és elindult kifele.
   Nyomába szegődtem. Megígértem, hogy hazakísérem, ráadásul lehet, hogy nem lakik messze, de akkor sem akartam, hogy az éjszaka közepén egyedül kóboroljon. Tegyük hozzá, vágytam a társaságára. Tetszett, hogy itt hagyta ezt a fertőt, ezt az undorító mocskot, ahol mindenki a világról próbált pár percre elfelejtkezni, s céltalan, boldogtalan életét faképnél hagyni.
-          Nem bánod, ha veled megyek? – zárkóztam fel.
-          Nem szeretnél még maradni? – kérdezett vissza bizonytalanul. Egyre jobban tetszett ez a szelídség.
-          Nem. Igazából nem is nagyon szeretem ezeket a bulikat. Mindenki addig iszik, ameddig bír, aztán kidől, vagy hány. Szánalmas és undorító.
-          Szerintem az egyik szobában szexeltek – mormolta csendesen.
-          Valószínűleg nem csak az egyik szobában – sóhajtottam. – Szép este van.
   Lilium felnézett az égre, s míg a csillagokat fürkészte, én az ő profilját figyeltem. Tisztasága vonzott, mint egy bűnöst a megváltás lehetősége.
-          Ki az az Emily? – kérdezte hirtelen, s összetört minden álszent nyugalmat, amit az alkohol okozott.
-          Ki beszélt róla neked? – mordultam rá. Tuti Jeremy! A kis faszkalap!
-          Jeremy azt hitte van köztünk valami. Azt mondta, neked nem kellenek a lányok Emily után.
   Ki fogom herélni. Áh, teljesen mindegy! Ha mindent elmondott Liliumnak az sem számít.
-          A volt barátnőm – válaszoltam végül, hosszas hallgatás után.
-          Mi történt kettőtök között? – érdeklődött tovább, a sajátos csendes, együtt érző módján, ami most nagyon felidegesített. Nincs joga sajnálni engem!
-          Nem fontos – mordultam rá elég gorombán, remélve, hogy ejti a témát.
   Felszálltunk az éjszakai buszra. Lilium nem nézett rám, a dühöm pedig elapadt. Már sajnáltam, hogy olyan vadul válaszoltam neki, úgy látszott nem mer újra megszólalni, nehogy felidegesítsen. Okos kislány.
-          Felemésztettük egymást – adtam meg neki végül a választ. – Láncra vertük egymást, aztán pedig csodálkoztunk, hogy semmink nem maradt.
   Beharapta az ajkát, értetlenül nézett rám. Részben ez volt az igazság, de azt nem tettem hozzá, hogy megcsaltam. Nem tudom miért. Egyszerűen csak nem akartam, hogy tudja. Nem értené meg.
-          Ezt nem értem – rázta meg kicsit a fejét. Igen, ezért tetszel annyira, kislány!
-          Ha egyszer szerelmes leszel, akkor megérted.
-          Nem hiszem, hogy a szerelem egy háború, én ezzel soha nem értettem egyet. Szeretni valakit lehet, úgyis, hogy nem bántjuk.
   Halkan felnevettem. – Naiv vagy. Ha egyszer szerelmes leszel megérted, hogy az egész egy háború.
-          Nem – makacskodott. – A szerelem nem háború. Én úgyis tudnék szeretni valakit, hogy az soha nem tudja meg.
-          És akkor mi értelme lenne? – vigyorogtam. Ártatlansága szédítően hatott rám.
-          Maga az érzés – leplezetlenül nézett rám, őszintén, minden aljas, vagy ravasz húzás nélkül. – Ha szeretnék valakit, örülnék neki. Örülnék neki, hogy képes vagyok ilyen hatalmas érzésre és lehet, hogy soha nem mondanám el neki.
-          Elmondanád – bólintottam komolyan, de még mindig jókedvűen. – Mert kívánni kezded. A testiség mindent megront, ez van, a szerelem csak hormonok játéka, mégis kegyetlen gyilkos tud lenni.
-          Szerinted mi a szerelem?
-          A szerelem a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb dolog, amit a lét értelmetlenségéért kaptunk, hogy azt elviselhessük.
   Hosszan nézett rám, kék szemei tengerként hullámoztak, aztán felkeltünk és az ajtóhoz mentünk. Leszálltunk, s néma csendben haladtunk a házukig. Mindketten saját gondolatainkba merültünk. Tudtam, hogy nem szabad többet a közelébe mennem. Tábortűz voltam, ő pedig egy pillangó, aki a szárnyait próbálgatja. Ha túl közel merészkedik hozzám, meg fogom perzselni, talán el is égettem. S akkor nem lesz több reményem, ami hitet adhatna.
   Búcsúzóul hangtalanul intett nekem, én pedig biccentettem felé. Bement a kapun. Édes angyal, elégsz, ha túl közel jössz! Mocskom téged is megfertőzz, s te, ezt nem is sejted. Távol kell tartanom magamtól, mert valami rettenetes dolog készülődött a sötétben.

2 megjegyzés: